ajánló · irodalom · könyv · kultúra · politika · társadalom · történelem

Hírek egy folyékony társadalomból

749510F.gifKicsit visszanéztem, mikor is írtam utoljára könyvről. 2018-ban, akkor is A fegyvertelen katona történetének egyik regényesítését. Előtte pedig még egy évvel, akkor egy szellemvadász-történetek antológiájáról, amelyek vagy igazak vagy nem – de nem én fogom eldönteni, az is biztos. Na, nem mintha nem olvasnék, de
– vagy olyan akad a kezembe, amiről írnék, de egyelőre nem látom a módját, hogyan tegyem,
– vagy totál érdektelen lenne és írni se nagyon tudnák mit azon kívül, hogy “jó kis olvasmány volt”,
– vagy valamiféle szakanyagról van szó, ami csak annak érdekes, akinek szól.

A Pape Satan: Hírek egy folyékony társadalomból az első kategóriát erősítette. Umberto Eco Gyufalevelek című munkáját már régebben is olvastam, amelyben a 2000-ig a l’Espresso tárcarovatába írt rövidebb szösszeneteiből válogattak tematikusan. Jelen esetben a téma csak hozzávetőleges, ugyanis 2000 után rengeteg olyan kérdéskör merült fel, amelyek halandzsa érzetét keltették a válogatás során. Ezért is lett egy Dante idézet a könyv címe, a Pokol 7. énekének kezdősora Plutus szájából, amelyet sokféleképpen igyekeztek értelmezni, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel.

Elsődlegesen, kezdjük azzal, hogy a regényein túl miért is szeretem Ecót? Nehéz ezt megmondani, hiszen az irodalomról, nyelvről és a filozófiáról való értekezései a leggyakrabban nekem is magasak, szárazak, de ha a teljességgel hétköznapi dolgokról ír, akkor bizony sok esetben hajlamos fején találni a szöget. Talán először a Miben hisz, aki nem hisz? kötetbe szedett levélváltása Carlo Maria Martinivel, Milánó érsekével kezdte ezt megvilágítani nekem, de igazán a Gyufalevelekkel érett be. Ezt követte az Ellenséget alkotni, ami kikristályosította ezt az érzést, a Pape Satan pedig megkoronázta.

Viszont miért olyan nehéz erről a könyvről írni? Pont a folyékonysága, kifejezett központi téma hiánya miatt. Igazából egyes írásokra lehetne reagálni, hogy melyik gondolata miért érdekes, mikre mutat rá, és igazából egyes részek miért kacagtatóak. “A folyékony társadalom” című nyitódarab egy 2015-ös szerzemény például, amely két oldalról világítja meg a modernitás problémáit: az egyik egy ideológiai válság, ami apránként emészti fel a közösségfogalmat egyre szűkebb szintre, az egyén individualizmusának erősödése, az egocentrikusság felemelkedése arra a szintre, “amikor a másik már nem útitárs, hanem ellenség, akitől tartani kell”; a másik pedig az ebből fakadó bizonytalanságérzet, paranoid kivetítések sokasága, ami ellenségességet ébreszt benne, ha nem az ő igazát pártolja az adott dolog vagy illető. Megtalálható benne a felgyorsult világ konszumerizmusa, amikor egy termék rögvest elavulttá válik a szemekben, ha egy közel azonos tudású, de újabb, idei címkével ellátott termék váltja fel, és azt minden áron, tobzódva meg kell szereznie. És megemlít ezen kívül rengeteg más gondot is, amitől a mai társadalom bizonytalanságban szenved, “folyékonnyá” vált, amely a felgyorsult világ jövő-menő trendjeihez és szeleihez igazodik egyre jobban. Ez a 3 oldal önmagában is megér egy önálló gondolatmenetet, de nem venném el senki örömét a felfedezéstől és a saját ösvényétől ennek kapcsán.

A “Kilencszáznegyvenben születni újra” című írás tökéletes válasz arra az Élet iskolájában (ahol Isten a tanár) tanult és vizsgázott emberek szajkózására, hogy “bezzeg régen minden jobb volt”. Bár tény, hogy más műveiben a technológiai fejlődés révén és a használhatóságuk miatt megkérdőjelezi még saját magát is, de az inkább szól amellett, hogy vannak dolgok, amiket nem kéne lecserélni modernebbre, mivel semmivel se jobbak vagy rosszabbak a modernizált alternatíváiktól. Viszont, tegyük fel a kérdést, régen valóban minden jobb volt? És ha igen, milyen régen? Ha csak magunkat nézzük, akkor a Kádár-korszak rózsaszín nosztalgia szemüvegének műanyagkerete szó szerint rásült egyesek bőrére, és máig dívik az a vélekedés ezzel kapcsolatban, hogy ha a problémát nem látjuk, akkor az nem is létezik (amitől Schrödinger macskája meg forog a dobozában). Felesleges is most belemenni a kapun belüli munkanélküliség kérdésébe, vagy a korlátozott egyéni szabadságjogokba, az ember előtt álló lehetőségek szűkösségébe, a belső elhárítási rendszer vaskos aktacsomagjaiba vagy a társadalmi mobilitás kvázi zárolt mivoltába, mert hát mindig volt krumplileves az asztalon. De még visszább menve az időben ott volt a világháború, ami már nem olyan nosztalgikus semnki szemében, pedig aztán milyen jó móka is lehetett rendszeresen lerohanni a légópincébe, vagy az ostromgyűrűbe zárt város üszkös-havas falai közt hallgatni a géppisztolyok kereplését és a bombák szakadását… Na igen, erre kevesen emlékeznek vissza jó szívvel, mert nem volt olyan jó saját maguknak. Eco pedig pont egy ilyen időszakot mutat be a saját fiatalságából, miközben a kalapból előhúz egy új kártyát is: a populizmus mai előretörésével sok esetben a történelem ismételtetni akarja önmagát a mai korhoz szabott új zakóban.

A Látszani címre hallgató részegységet már inkább egészében venném elő, amely az internettel és a közösségi médiával, annak szerepével foglalkozik – kicsiben. Említi, hogy nincs fenn se Twitteren, se Facebookon, mégis kapja az olvasóktól, hogy ezek valamelyikén váltottak is pár szót. Ez önmagában felvet egy igen érdekes kérdést, amit az egyik gyufalevélben érint is: a magánélet elvesztését és adatokkal, identitással való visszaélését is. Viszont most maradjunk kicsit meg annál, hogy mi a véleménye ezekről. A Twitteré talán a legsavanyúbb, mégis az egyik legtalálóbb: “olyan, mint egy falusi vagy városszéli Sport presszó.” Beszél ott mindenki, a falu bolondjától kezdve az átutazó kamionostól kezdve az adóhatóság által keresett kisgazdáig mindenki, és az egész egy kocsmai fecsegés érzetét kelti, ahol a világmegváltó gondolatok gyakran közhely képében néznek üvegesen szembe a pohár aljával. Valahol igaz, és megfeleltethető más közösségi portálra is ez a szemlélet, viszont egyben jó szerepe van (amiről sajnos nem ír sehol): az információáramoltatásban (és annak kényszerű-kelletlen torzításában). És itt jő képbe a falu képe igazán, amiről azt tartják, hogy ha az egyik végén elfingtad magad, öt perccel később már a másik végén azt beszélik, hogy beszartál.

Mielőtt nagyon hosszúra nyúlnék ezzel, a további témák egy részét inkább már csak érintőlegesen említem: a fiatal és az idősebb generációk szemben állása mind attitűd szempontjából, mind értékrendi alapokon; illetve az idősebb generáció miként akarja időről időre letolni a sajátját a fiatalabb torkán. Szól a közoktatás sikertelenségéről, ami voltaképp globális jelenségként kezelhető, és ezt azzal érzékelteti, hogy egyesek a saját nemzetük nagy alakjaival mennyire nincsenek tisztában, legalább még annyira se, hogy valóban léteztek, vagy kitalálták. Vagy csak simán az, hogy akár mások, akár magunk hibájából mennyire képtelenek vagyunk tanulni, és követjük el saját alanyi hülyeségünk okán ugyanazokat a hibákat még a világpolitikában is. Esetleg témának még a mobilfüggőség, annak több szintjével az új iránti sóvárgástól kezdve addig, míg mentális zavart nem okoz a hiánya. Vagy épp a mobil mennyire írta át magukat a korábbi szokásokat (erre egy példát hoz a Mobilt nyelni írásban: egy marokkói férfit valószínűleg a maffia tett el láb alól azzal, hogy a saját mobilját tömték a szájába, holott a régi szokások szerint a spiclik szájába még követ tettek). De beszél még a médiáról, annak kihatásáról a mindennapi életre, a valóságshow-król és azok egyik lényegi kérdéséről, hogy ugyan mi vesz rá valakit, hogy exhibicionista módon tárulkozzon ki ország-világ előtt, miközben milliók Nagy Testvérként nézik a cselekvését, ezzel kicsiben is éreztetve az orwelli 1984-es dolgok egyre komolyabb realitását… és így tovább.

Kifejezetten érdekes írások, gondolatébresztők ezek, amelyeket megéri egyszer biztosan elővenni. Amit személy szerint észrevettem még rajtuk, hogy sokszor évekkel korábban leírt olyanokat Olaszország vagy az olaszok példáján keresztül, amelyekkel mi, magyarok csak az elmúlt években kezdtünk el szembesülni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s