anime · film · gondolatvihar · játék · vélemény

A franchise-ok átkáról

karloff-mummy-2-cesar-zamora-e1496705611446

Elég gyakori vitatéma szokott lenni egy történet univerzuma körül az, hogy a különböző kiegészítések, folytatások, előzmények, melléktörténetek minőségben mennyire állnak az eredeti művel paritásban. Ilyenkor menthetetlenül előkerül az “átok” kifejezés, amivel azt hivatottak a beszélgető felek jelezni, hogy előbb vagy utóbb egy-egy ilyen világ bizony sanyarú sorsra jut. De mi igaz ebből?

Először is, rágjuk át magunkat a kötelező körökön. Igyekszek egy általános képet alkotni, ami lehet (sőt, biztos) nem lesz teljes. Először is, amit nem fogok figyelembe venni, azok az adaptációk. Az adaptációs kérdés ugyanis egy másik lapra tartozik, hogy mennyire lett jó vagy nem, mi teszi azzá és mitől csorbítja az eredeti művet. Viszont alapanyag van rengeteg, ellenben példázni csak hárommal szeretnék az egyszerűség kedvéért.

Az elmúlt évtizedben elég sokszor került szóba a franchise-ok átka. Rengeteg példát lehet mondani azoktól kezdve, amelyek a köztudatban már évtizedek óta szerepelnek, illetve azokról is, amelyek most kezdenek a feledés vagy az ismeretlenség homályából előmászni. Előkerült az Alien-filmeknél, a Terminátornál, a Csillagok háborújánál, a Star Treknél, de még olyanok esetében is, mint a Warhammer.

De mikor is beszélünk erről az “átokról”? Hiszen nem minden folytatás, melléktörténet kényszerszerűen rosszabb az elődjénél. Jó példa erre az Aliens, A Birodalom visszavág, a második Keresztapa film, a Sötét lovag… Lehetne sorolni. Alapvetően két dologra vezethetjük le az átok felmerülését: gazdaságira és a közönségbeli okokra.

Alapvetően először is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az elmúlt majd’ 50 év a szellemi alkotásokat, legyen az irodalmi, filmművészeti, rajzolt vagy játékbeli nem igazából az alkotni akarás és annak a vágya hajtja, hanem egy megtérülni kívánt befektetés (ez különösen igaz a film- és játékiparra, irodalmi berkekben elsősorban a képregényekre, mivel a regények esetében ez azért nem jellemző, mert franchise esetében egy másik médiumról kerülnek regényes adaptálásra, illetve a cím jelentette szellemi termék legfőbb tulajdonjogai nem a kiadó cégnél vannak, hanem a szerzőnél). Egy időben eléggé gyakori volt az, hogy egy-egy rendező vagy író álmának megvalósítása nem várt sikert hozott, gyakorlatilag berobbantva az alkotót a köztudatba, elismertségben övezve. Ehhez hozzájárult az, hogy sokszor olyan történetekkel álltak elő, amelyek a korábbi elemekből építkeztek, és úgy keverték újra, vagy pedig olyan jellegzetességet hordott magán, amely fenntartotta a közönség kíváncsiságát.

A Csillagok háborúja jó példája az előzőnek, ami rengeteget merített a régi toposzokból, témákból, és ültette át sci-fi környezetbe, és adta elő újra “a hős útjának” történetét egy másik köntösben, miközben a filmes eszközökkel, műfaji jellemzőkkel is zsonglőrködött. A Star Trek pedig a kultstátuszt elsősorban a tudományos-fantasztikum tudományos oldalának és az állandó felfedezéseknek köszönhetően vívta ki. Az Alient áthatotta az ismeretlentől való félelem és az izgalom, hogy mi lapul a sötétben és mire képes, míg a folytatása igazából a négyzetére emelte ezt és egy műfaji váltással adott neki új keretet.

Hogy ezek miért a gazdasági kifejtésnél szerepelnek?  A Csillagok háborúja eredeti trilógiáját ugyanis Lucas rengetegszer átdolgozta(tta): új jelenetek kerültek bele, új effektek, rengeteg változtatás, amin lehet vitázni melyiknek volt vagy nem volt értelme. Az előzménytrilógiát követően is ez volt igaz a 3D-sítéssel, a rajzfilmsorozatokkal, amik egynek elmentek, de mélyebb nyomot nem hagytak az univerzumában (és ez igaz volt a játékipari és könyves szegmensre is). Aztán, mint ismeretes, a Lucasfilms a Disney tulajdonába került, aki a rááldozott pénzt szeretné viszont látni, és termelni kezdte az új kánon anyagát. Ehhez pedig mindenképp a közönségnek kellett megfelelni, és igyekszik az univerzumot ennek megfelelően újramesélni a 6 korábbi film jegyében. De erre még egy ponton visszafogok térni.

A Star Trek esetében az első évad nem aratott kolosszális sikert, viszont szép lassan forrt ki a maga közössége. Akárhány kézen ment át, a tudományosság és az új felfedezések beépítése vált jellemzőjévé, miközben vissza is tudott hatni, inspirálni a innovációt új ötletekkel. Ennél az volt a jellemző, hogy azért vissza tudta termelni az új sorozatba vagy filmbe beleölt pénzt. Az átok igazából ott került elő harsányan, amikor J. J. Abrams két újramesélése került szóba, jelent meg. A korábbi komoly és lassú folyású hangulatot felváltotta az akciódús és a valamelyest komolytalan tónus (komolytalan, mint a tudományos oldal mellőzése és “halandzsává züllesztése”).

Az Alien esete viszont jóval érdekesebb. Az Aliens műfaji váltását követően Lynch eredeti tervei szerint visszatért volna a horrorhoz, és ismét az ismeretlenre fókuszált volna, azonban a stúdió felülbírálta az egészet, így lett a 3. film egy sci-fis környezetbe bújtatott börtöndráma, aminek a csúcspontja és legjobb pillanata az utolsó 10 percre korlátozódott, majd igyekeztek erőltetni egy további részt, amiből a Feltámadás alcímmel született katasztrófa kerekedett. Ennek ellenére a képregényekben és regényekben futott tovább, a játékok hellyel-közzel készültek, de azokban is inkább a Predatorral közösen futtatott körök diadalmaskodtak. Az átokról igazából már a negyedik rész környékén beszéltek, okkal, amit nagy részt a jogokat birtokló Fox is szavatolt. Az Alien-franchise lehetőségei ugyanis kifújtak: szörnyfilmként akármilyen műfajban újra nem lehetett lefuttatni a korábbi köröket, hiszen félni már nem féltünk a xenomorphoktól. A Prometheus kapcsán a hangok újra felerősödtek, különösen annak a ténynek a fényében, hogy pár elemet leszámítva alig volt köze a korábbi világhoz. Viszont elindított egy teljesen új szálat, amit a legutóbbi Alien: Covenant film vitt tovább. És itt is előkerül az, amit a Csillagok háborújánál pedzegettem a közönség kapcsán.

Az Alien-franchise ugyanis a másik két példatársával ellentétben sokkal jobban korlátolt. Míg a Star Trek univerzuma bővíthető új fajokkal és konfliktusokkal és a jelenkor problémáinak folyamatos kivetítésével, és a Csillagok háborújába mindig szőhető egy új legenda, mese, addig az Alien gyakorlatilag nem több egy egyszeri sikernél, emiatt kényszeresen kell iterációról iterációra másik műfajba dobni, amihez hozzájárul az, hogy kétszer nem sütheti el a korábbi próbálkozásait, mert “már egyszer láttuk”. A harmadik film még azért elevickélt a felszínen, de a negyedik már lezárta a dalt arra, hogy érdemien folytatni lehessen. Scott a Prometheus-szal ebbe a meglévő világba építette a klasszikus kérdéseket (amiket a film is feszeget), alapvetően gazdasági okból, hiszen egy új IP sikerére kisebb az esély, míg az Aliennek már megvan a maga bázisa, ami termel egy biztos bevételt, ezzel megtérítve a film költségeit. A Covenant folytatta a szálat, és bár eredetileg sem Alien címmel akarták futtatni, a döntés az átnevezésről szintén piaci volt. Történet szempontjából viszont az előzményében feltett kérdéseket vitte tovább, újakat hozott, és végérvényesen lepecsételte, hogy az Aliennek, mint franchise-nak nem feltétlenül a horrorban van a helye, mert a sci-fi tematika, az a modern tudományt és társadalmat is foglalkoztató kérdés a mesterséges intelligenciáról (David), a kilátásainkról, mint faj, van olyan félelmetes és horrorisztikus, mint a franchise első mellkas-robbantójának feltűnése. Nem pillanatnyilag, hanem szépen lassan.

És itt vezetném át a második pontra, ami a közönségbeli okra. A fenti három példát most fordított sorrendben vinném tovább.

Az Alien esetében a közönség ugyanis alapvetően nem képes elfogadni a tényt, hogy úgyis lehet egy Alien film Alien, hogy nem szerepel benne a xenomorph. Ez a meglátás ugyan bizonyos keretek között működik, de ez az univerzum nem kizárólag erre épül. Ugyanúgy részei a mérnökök, a Weyland-Yutani Vállalat vagy épp Ripley. Az új filmszéria az előbbiekre fókuszál inkább, míg a sci-fi műfaji követelményeit teljesíti, míg a legutóbbi nagyobb Alien játék, az Isolation már az utóbbira. Viszont az Isolationhöz érdemes két dolgot hozzáfűzni:
1) nem Ripley tette érdekessé, mivel a lányát alakítjuk, aki nyomozna az anyja után, miközben átéli azt, amit ő is;
2) az első film hangulatát, sztoriját ülteti át egy interaktív formába, ami újítóan és üdítően hatott a sok Aliens hangulatát megragadni akaró űrgyalogos lövöldözés és a pár elvétett Alien-szimulátor között.
Továbbá fontos kiemelni, hogy a játékok közt is elég erősen meg van kötve az a bizonyos kéz, hogy mit lehet hozzá alkotni.

A Star Trek esetében a korábbi közönség a felhígulást nevezte meg fő problémának, félve, hogy a továbbiakban ez válik sztenderddé. Ebben tökéletesen igazuk van, hiszen ebben a tekintetben tisztában vannak a franchise erősségével. A félelmeik azonban nem igazolódtak: az új filmek is a limonádé mivoltuk ellenére mérsékelt sikereket arattak, egyetlen érdemük is az lett, hogy a korábbi Star Trek művek megismeréséhez “kapudrogként” funkcionálhatnak azok számára, akiket a súlyosabb hangnem korábban eltántorított. Ez a fajta jellegféltés amúgy a Warhammeresekre is elmondható, ugyanis az egyik sztoriszálnak az volt a fő vonzereje, hogy az emberek nem győzhetnek, azonban az alkotó egy ideje elkezdte felvetni, hogy talán mégis (ez pedig egy szélesebb közönségnek való megfelelési kényszerre vezethető, aminek pénzbeli vonzata is van).

A Star Wars esetében már kissé mókásabb a dolog. A rajongói tábor ugyanis meglehetősen töredékes. Itt a legnehezebb a meglévő közönség elvárásainak megfelelni, és emiatt szinte lehetetlen is összefüggő képet állítani. Van, aki az eredeti trilógiára esküszik, más a mára Legendákká lett részek egyes egységeivel van inkább kibékülve, más meg a Disney követője. Mindig lesz olyan, aki valami miatt fog morgolódni. Nem leszólásból írom ezt, mert ez tényleg így van: nehéz olyan dolgot találni az eredeti trilógián túl, amiben a konszenzus megvan. És igazából ennél a közönség oldali problémákat le is lehetne zárni: túltöredezett a rajongói bázisa.

Igazából lehetne még egyéb példákat is hozni, amelyek árnyalják ezt a fajta képet, de alapvetően minden erre a két okra vezethető le. A franchise-ok átka ugyanis nem más, mint ez a két indok: hogy egy szellemi termék sikere vagy bevételi minimuma egy már bejáratott világon, univerzumon belül szavatolható, illetve maga a közönség sokszor irreális vagy magas elvárásai. A két indok pedig nem külön-külön áll és lélegzik, hanem oda-visszahat egymásra. Elég ritka az olyan pillanat, amikor a folyamat megfordul, és legutóbb erre igazából a képregényfilmek esetében volt, hogy elkezdtek kimászni az ifjúsági és popcorn/limonádé mozi köntöséből és a korábban kísérletező felnőtt művek (pl. Penge, Spawn) mintájára egyre komolyabb hangot ütnek meg (pl. Deadpool és az elkövetkező Új mutánsok). Egyébiránt a horrorfilmeknél figyelhető meg a  “franchise átok” a legmarkánsabban: itt a cég tisztán gazdasági okból kérelmezi újabb művet, ami gyakran az ötlettelenségig vagy “a döglött ló bökdöséséig” kerül tologatásra.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s