ajánló · háborús · kultúra · történelem · zene

Korongmustra: The Last Stand (Sabaton, 2016)

Ha össze kéne foglalni, hogy mit jelent nekem a metál műfaja, talán a leginkább leíró sorral tudnék élni egy Shakespeare szonátából: “Az vagy nekem, mint testnek a kenyér.” Ez különösen akkor igaz, ha képes magával ragadni az ütem, a dallam vagy mondjuk a téma. Az elmúlt években valahogy úgy érzem, hogy ez a három dolog csak néhány együttes esetében jött össze: a Thy Majestie, a Kontrust, a Virrasztók és a Sabaton. Ezek a skálának négy különböző pontja: a Kontrust bulisabb metál, rengeteg műfaji vegyítéssel (vagyis ott az ütemesség és a dallam dominál, bár vannak kifejezetten jó megmozdulásaik, mint a Just Propaganda c. szám); a Virrasztók egy indusztriális-gótikus metálegyüttes népzenei elemekkel tarkítva. Ebben a négyes fogatban a legközelebb egymáshoz a Thy Majestie és a Sabaton áll a számaik historizáló témája miatt, azonban az előbbi egy szimfonikusabb power metal, az utóbbi inkább a nehezebb vonulatot képviselteti.

Otthon, valahányszor leülünk egy kicsit érdekesebb zenét hallgatni, gyakran előkerül az a téma, hogy a mai fiatalság humán tárgyi tanításába miként lehetne ezeket bevonni. Elég csak a punk ztene terén a Hétköznapi Csalódások “Én, József Attila, itt vagyok…” vagy Hobo verses blues lemezére gondolni, vagy folk metálban a Dalriada “Arany-albumára”, de a sokat oltogatott, lenézett nemzeti rock zenekarok is kitesznek magukért (például Kárpátiától a “Hej, tulipán” [Thököly Vajk], Nemzeti Fronttól a “Nekünk Mohács kell” [Ady Endre], Egészséges Fejbőrtől a “Nem nyugszunk bele!” [Reményik Sándor]). De ez csak az irodalom. Történelem? Persze, lehetne mutatni a nemzeti rockra, de az elég egyoldalú lenne a pátoszosság miatt, meg nagyon egy témára építkezik. Lehetne mondani a Thy Majestie-t, de ők az egész albumaikat egy témaköré húzzák fel: a hastings-i ütközet, Jeanne d’Arc élete vagy Csin Si Huang-ti uralkodása. Így adja magát, a Sabatontól jobb történelemtanár aligha van zenei részen, hiszen nem köti magát időhöz és térhez, és nem is nagyon nyúl a túl jól ismert történelmi pillanatokhoz, és teszi azokat érdekes megvilágításba.

Most, hogy ilyen szépen felnyaltam az album bevezetését, lássuk, miként is szuperál az új lemez, a “The Last Stand” [szépen fordítva, annyit tesz: “Az utolsó talpalatnyi föld”]. Minden együttesnél eljön az a (nem épp örömteli) pillanat, hogy a rajongók elkezdenek fanyalogni a felhozatal miatt. Az előzetes bemutató számok alatt megjelentek ezek a hangok. Az egyik túl lágy, a másik kínosan emlékeztet egy másik számukra, és “egyik sem elég Sabatonos”. Ehhez képest pedig az album finoman fogalmazva is, rohadt jól szuperál. Nézzük sorjában a felhozatalt:

#01 – Sparta: a thermopülai csata elevenedik meg a spártai harcosok szemszögéből. Hangulatilag nagyon erősen idézi a Frank Miller képregényből készült “300” c. filmet, jeleneteit, valamint megjelennek a legendás pátoszi elemek (mint a napot eltakaró nyílvesszők, a szorosban maroknyi kitartó katona), amik annyira nem is voltak reálisak.

#02 – The Last Dying Breath: a szám főszereplője Dragutin Gavrilović, aki végigharcolta a szerbek és a jugoszlávok oldalán a két világháborút, és igazi nevet Belgrád védelmében nyert az első világháború alatt: a katonáival és a civilekkel olyan hevesen védte az osztrák-magyar csapatokkal szemben a várost sorozatos vakmerő, ám kudarcba fulladt ellentámadásaival, hogy nem csak erős vérveszteségeket okozott a támadók soraiban, de azok tiszteletét is kivívta (akik emlékművet is állítottak “Itt nyugszanak a szerb hősök” felirattal németül és szerbül).

#03 – Battle of Bannockburn: ez volt az egyik promóciós szám, amit a különleges hatás végett skót dudás szólammal vegyítettek. Nem is csoda, az 1314-es bannockburni csata az első skót függetlenségi háború egyik jelentős skót győzelme volt: visszafoglalták az angolok által megszállt Stirling várát, úgy, hogy II. Edward kísérletet is tett az ostromgyűrű megtörésére (mindhiába, mert I. Róbert skót király jóval kisebb serege sikeresen feltartotta).

#04+05 – Diary of an Unknown Soldier; The Lost Battalion: ez a két szám egybe tartozik. Az előbbi egy felolvasás a Meuse-Argonne offenzíváról 1918 végén, az utóbbi maga a dal. Az amerikai 77. hadosztály történetét meséli el, akik az ismeretlen számú német erővel szemben tartották magukat a lövészárokban. 575 emberből 194 élte túl, mire sikerült az erősítésnek áttörni. Külön érdekesség, hogy már egy 1919-es film is szól róluk, Burton L. King rendezésében, a filmcím pedig a szám címével azonos. A dal maga sokkal szimfonikusabb, harmonikusabb, mint más hasonló témájú daluk (pl. Smoking Snakes, Coat of Arms, Resist and Bite).

#06 – Rorke’s Drift: elég érdekes volt olvasni, hogy ez az angol-zulu háború egyik pillanatát idézi fel, amikor 150 angol katona tartotta címadó helyőrséget 3-4 ezer zulu harcossal szemben. Ami különösen érdekes, hogy felidézett bennem egy régi filmes képsort egy vörös nagy bajszos kiabáló fehér fickóról, piros köpenyben, ahogy a karját magasba tartja egy szavannai helyőrségben. Kis kutakodást igényelt: az 1964-es Zulu című film képei ugrottak be (a férfi pedig a Michael Caine alakította szereplő volt), amit egyszer néztem még a tévében valamikor a 90-es évek közepén.

#07 – The Last Stand: album előzékként, a bemutató dalok végén a reklám bevágások alatt csendült fel először, de már akkor megragadt. Eleinte kicsit csalódás volt maga a szám, hogy lassú, és a csak a végén kerül elő az az igazán ütős részlet, amit bevágtak – ellenben talán az egyik instant kedvencemé vált. Mondjuk nem csoda: az eleje eléggé gregoriánus beütéseket alkalmaz a tematika miatt, ami pedig nem más, mint a Svájci Gárda 1527. május 6-i helytállása Róma feldúlásakor. VII. Kelemen pápa ekkor ugyanis menekülni kényszerült a Vatikánból az Angyalvárba, a Gárda tartotta fel a birodalmi-spanyol Habsburg katonákat. Mintegy 40 gárdista élte túl.

#08 – Hill 3234: elég közeli a pillanat, amit ez a szám megidéz. 1988-ban, az afganisztáni-szovjet háború végén vívott kétnapos ütközetben a 39 fős 345. független légideszantos regiment tartotta magát 200-250 [más források szerint legfeljebb 400] mudzsahedinnel szemben. A mérleg szovjet oldalon 6 halott és 28 sebesült, több mint 200 afgán ellenében. Aki kíváncsi rá, “The 9th Company” címen elérhető a történet filmes feldolgozása.

#09 – Shiroyama: egy másik promóciós szám, amit nagyon támadtak, főleg, mivel nagyon hajaz a “40:1” számukhoz. Nem csoda: a shiroyamai ütközetet sokan talán “Az utolsó szamuráj” filmből ismerhetik, mikor a Meiji-restaurációt követően a régi rendet követő szamurájok erejét meg kellett törnie az új hatalomnak. Ebben az ütközetben a 350-500 fős sereg 60-szoros túlerővel nézett szembe. Maga a dal nem csak a régi rendszer és hagyományok kíméletlen vérbefojtásának, a nyugatosodás erőszakos mivoltának ad hangot, hanem tisztelettel fordul az elesettek felé, megénekelve azt a már-már csökönyös kitartást, amit a biztos halál se tudott megrendíteni.

#10 – Winged Hussars: maga a dal, mint egy huszárroham, úgy indul meg hirtelen. Maga a téma pedig kettős: a lengyel szárnyas huszárok ugyanis elképesztő hírnevet vívtak ki maguknak, hogy a XVI-XVII. század folyamán gyakorlatilag veretlenek voltak. Mégis az első fontos tényezővé válásukról énekelnek a számban, ez pedig az 1683-as bécsi csata, amiről “Bitwa pod Wiednem” címmel készült is egy elfuserált olasz-lengyel koprodukció (és ígértem belőle posztot, ám azóta se szántam rá magam).

#11 – The Last Battle: talán a II. világháború legfurább, és egyben ténylegesen is utolsó (május 5-én, vagyis már a kapituláció után vagyunk) ütközete kerül előtérbe. Mitől furcsa ez a sztori? Egy amerikai hadosztály és regiment, a fogvatartott franciák, az osztrák ellenállás és Wehrmacht katonák (Josef Gangl őrnagy valamint Kurt-Siegfried Schrader SS-hauptsturmführer vezetésével) védték az Itter-kastélyt Sebastian Wimmer százados vezette 17. páncélgránátos Waffen-SS hadosztályával szemben. Már az erőviszonyok is külön mosolyogtatóak: 14 amerikai, 10 Wehrmacht legény, 1 SS-es, ismeretlen francia fogolymennyiség és egyetlen tank (további 2 fő Wehrmacht és 1 fő osztrák ellenálló erősítésével), 100-150 ember ellenében. Komolyan: mi ez, ha nem egy remek filmtéma? Talán a számmal kicsit felkeltik a figyelmet ez iránt.

Ezen kívül a lemez különlegesebb kiadásain 3 feldolgozás is hallható: a vietnami háborúról szóló Stan Ridgway szám, a “Camouflage“, az a Judas Priest “All Guns Blazing“-je, valamint az Iron Maiden “Afraid to Shoot Strangers”-e. Ezek közül az első kettő különösen jó lett, a Judas Priest feldolgozás esetében pedig tartották a Rob Halfordra jellemző sikongatásokat, amiért külön kalapemelés.

Összességében? Változatos, kifejezetten jó album született ismét, ami nem csak főhajtással áldoz az állásaikat kitartón védők irányába, de azért még képes mondhatni pártatlanul bemutatni ezeket a pillanatokat. Megérte várni azt a 2 évet a Heroes után. Ha valami kívánságom van azon túl, hogy ne jöjjön semmi se közbe a jövő évi Barba Negrába szervezett koncertjükre (amin az [ismét] újjáalakult Accept is jön vendégnek), akkor az nem más, hogy egyszer hallanék viszont magyar történelmi pillanatról egy dalt. Van pár téma, amire különösen kíváncsi lennék az előadásukban: a budavári kitörés, a doni kálvária, vagy Hadik András hétéves háborús trükkje Berlin bevételével.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s