adaptáció · ajánló · életrajzi · dráma · film · háborús · történelem

Szövetség az ördöggel: Az emberiesség halálának iskolapéldája

Clipboard01A múlt hónapban írtam a groteszk aranykoráról (ezzel a címmel), ahol a társadalomban jelenlévő alapvető felfogási problémákat vettem elő a menekültkérdés kapcsán. Nos, részben ehhez jönne némi kiegészítés filmajánlóval egybekötve, mivel a kettőnek több közös pontja is van.

A “Szövetség az ördöggel” című film az 1994-es ruandai mészárlásról szól, az ott szolgáló és parancsot teljesítő ENSZ-békefenntartók és az őket vezető Roméo Dallaire tábornok szemszögéből, a tábornok önéletrajzi regénye alapján. Ebből adódik valamennyire a dokumentarista jelleg, ugyanakkor az élces és komoly kritikai hangvétel az ENSZ-ről, működéséről, a békefenntartókról és küldetéseikről, valamint valahol az egész népirtással kapcsolatban. Ez pedig a végletekig sorra is kerül, hogy a Biztonsági Tanács hogyan szabotálta felülről az emberiességi és humanitárius akciót, és miként tett keresztbe a missziónak, így szavatolva, hogy közel 100 nap alatt félmillió tuszi kisebbségit gyilkoljon le a hutu többség. A népirtás mintegy 800 ezer-1 milliós emberveszteséget jelentett: hutuk, tuszik, ENSZ-békefenntartók…

A film sztorijáról nehéz nem összeszorult gyomorral írni. Már annak a gondolata elég hajmeresztő, hogy alig több, mint 3 hónap leforgása alatt fél-Budapestnyi embert gyilkoljanak le. Pol Potnak, a leghírhedtebb kambodzsai kommunista diktátornak és a Vörös Khmereknek is évek alatt jött össze a 3 millió. Bár míg Pol Potról elmondható, hogy változatos módon irtotta a saját népét, a ruandai módszeresebben zajlott. Templomokba összegyűjtött civilek bozótvágós tömeges kivégzése mellett az élve-félholtan elégetés is szerepelt, de az “emberiességi étlapot” színesítette a nemi erőszak, gyerekgyilkosság, menekültek irtása, vagy ENSZ-békefenntartó szakaszok megölése.

Az ember azt hinné, hogy ez mind épp elég visszhangot váltott volna ki a világból, pedig nem: igazából érte kritika az ENSZ és a BT, valamint a világhatalmak és vezetőinek passzivitását, de a délszláv háború, Bosznia gyakorlatilag jobban foglalkoztatta a sajtót is. Holott a filmben végigkövethetjük mindazt a politikai harcot, ahogy a előző kormány uralmának végén tartani akarja a hatalmát, kialakul a káosz, szerveződik a polgárháború a háttérben, miközben az ENSZ békefenntartóit köti a szomáliai sikertelen akció (Mogadishu – részletek A Sólyom végveszélyben filmben) után kiadott “nem lövünk, csak ha lőnek ránk” parancs. És igazából itt figyelni kell, mert elkezd kuszálódni a dolog, annak ellenére, hogy végig Dallaire-t követjük. Ahogy ő nem érti sokszor mi alakult ki vagy mi van alakulóban, úgy mi sem. Ezt jól érzékelteti a film, és ami a legmeglepőbb: elég könnyen tudunk vele azonosulni, hogy egyes pontokon ugyanazt a végkövetkeztetést vonhassuk le egy-egy jelenet vagy esemény kapcsán.

Technikailag a film rendben van. Kiemelendő, hogy az eredeti helyszíneken forgatott műről van szó, ami nagyban támogatást nyújt a hiteles érzetnek, ahogy az is, hogy a közös nyelvet beszélőknek halljuk csak a szinkronhangját, egyébként pedig az is autentikus (ennek egyetlen elrontója van csupán, az sem számottevő: a modern ruandai zászlót mutatják a hírfelvételeknél, amelyet 2001-ben vezettek be — és ez azért teljesítmény). A tempóját és a felépítését nézve pedig kimért és lassú folyású. Nincsenek benne nagy akciójelenetek, komolyabb összecsapások, sőt… kisebbek sem. Ez egyfelől azért jó, mert úgy alakít ki egy háborús drámát, hogy igazából a háború lényegi eleme nem szerepel a szemünk előtt. Ugyanakkor ez építi a feszültséget is, ami nem annyira ingerekként érződik, sokkal inkább fejben támad arra, amiben hiszel, remélsz, tudni vélsz.

Ami viszont nem igazán tetszett, az a rendszeresen közbevágott kitekintő jelenetek az utóhatásokra, mikor Dallaire öltönyben ül és kérdezgetik. Ennek noha az a célja, hogy lélegzetvételhez juttassa a nézőt, hogy ne érződjön annyira töménynek a súlyossága, megtörik a polgárháborút és annak kegyetlenségeit bemutató dinamikát.

Mélyebben nem akarok belemenni, hiszen bár “a jó bornak nem kell cégér”, a film méltánytalanul elhanyagolt, valahányszor az emberiesség és a népirtás kérdése kerül szóba, szemben a Soha többé háborút! vagy Schindler listája, A zongorista filmekkel. De ugyanez igaz egy jó modern háborús drámára is, amiket már-már lámpással kell keresni. Éppen ezért, fedezze fel mindenki magának a filmet, és gondolkozzon el azon, hogy mi is az emberiesség, mikor és meddig tartható, illetve mennyire könnyű erről beszélni, távol az elsőkezű tapasztalatoktól.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s