anime · cikk · gondolatvihar · irodalom · kultúra

Tévhitek kavalkádja: Anime vagy mese?

96764-azoknak-akik-nem-tudjak-mi-a-kulonbseg-a-mese-es-az-anime-kozott-tessekEgy bizonyos Facebook-csoportban rendszeresen előjön egy-két csimóta animéstől a poszt, hogy “lemesézték az animét”, és már kezd kicsit sok lenni az, hogy ugyanazt leírom újra meg újra, meg újra, miközben elő-előkerül egy korábbi videó is (a “Nem mese! Anime” c. vizsgaanyagnak nevezett förmedvény, ami számos ponton elhibázott, fals, tévhitekkel dolgozó – továbbá szerkezetileg is kiegyensúlyozatlan és más technikai problémák is vannak vele, de ezeket hagyjuk most, nem ez a lényeg). Noha illusztrációnak kénytelen vagyok nyugati rajzfilmekből, animációs művekből venni alapanyagot, elsőképp szögezzük le, hogy a mese nem rajzfilm. A vita sokszor terelődik ilyen-olyan irányba, elő is kerül olykor mások elhibázott posztja is (mint ez is). Felettébb vicces, hogy sokan szeretnék mindenképp pontosan, már-már kőbe vésésszerűen definiálni az anime és a mese fogalmát, azonban a próbálkozásuk rendre kívánni valókat, temérdek kivételt hagy maga után. Mint a linkelt poszt is, amely ábrázolásmódnak írja le az animét, egyfajta stílusnak. Az igazság is-is, mert igaz a dolog, hogy egy sablonra épül a kidolgozásuk. Viszont kizárja a K-On! után ránk köszöntött moetizált stílus, a sokszor anatómiailag túlegyszerűsített és felnagyított ábrázolás mód előtti animék hosszú sorát (közel 100 év művét!), valamint olyan különleges képi világú darabokat, mint a Kaiba, Trapeze, a részben élő felvételeken előadott darabok (mint amilyen egyes jeleneteit tekintve a Dantalian no Shoka), vagy épp a nyugati képregények hangulatát és a papírbábos előadásokat idéző animációt használó Inferno Copot vagy Turning Girls-t. Mivel a témát Péter sem dolgozta igazán fel (pedig a Weeaboo kategóriában rengeteget alkotott a maga fanyar és sötét humorával és gyakran igencsak troll hangnemével), ezért úgy gondoltam ideje tisztába tenni pár dolgot.

Először kezdjük a meghatározásokkal. Kezdjük az animével, azt a legegyszerűbb. Az animation szóból rövidült kifejezést másképp használják Japánban és azon kívül. A szigetországban minden rajzolt és animált filmművészeti alkotásra ezt aggatják, míg a nyugati “otaku” szubkultúra elsősorban a japán, de újabban mellévéve a koreai és kínai rajzolt és animált műveket érti alatta (aminek meghazudtolásában sokszor az AniDB az élen jár). Néha hozzácsapnak olyat, mint az Avatar, Tini Titánok, aminek épp annyi köze van hozzá, mint a Marathon Pictures készítette Született kémek, Martin Mystery sorozatoknak: a megjelenésen kívül semmi. (Noha az Avatar sokat merít animés műfajokból, legendákból, de ezen az alapon akkor már a Samurai Jack vagy a Shaolin leszámolás is…) A koprodukciós darabokat nem említem, ezek megítélése amúgy is sokszor vitás szokott lenni (személy szerint hozzácsapnám, mert a nyugati körök fogalmának részben eleget tesz). Ha mindenképp meg akarjuk határozni, akkor a származását nevezném meg, mivel műfajilag, technikailag sokszínű, kortól és célközönségtől független (mivel rengeteg réteget ölel fel mindkét irányban), és minden további definíció csak kizárna egyes műveket, vagy konkrét korszakokat: japán animációs mű (legyen az OVA, special, TV, mozi, rajzolt, állókép-gyűjtemény/picture drama, CGI…).

Most mondja bári is, hogy nem egyszerűsödött.
Most mondja bári is, hogy nem egyszerűsödött.

És akkor jöjjön a mese, ami már hosszabb lesz. A mesét előszeretettel veszik epikai műfajnak, így tanítják az irodalomtanárok nagyja is, azonban ez is csak az igazság része. Ahogy az is, hogy fantasztikus, nem valós elemekkel tűzdelt, vagy hogy gyerekeknek szánt művek (ez utóbbi elsősorban általános iskolai órákon hangozhat el). A Wikipédia is igyekszik behatárolni különféle kutatások alapján, kutatói vélemények alapján. A valóság ettől sokkal árnyaltabb, és a mese eredetében valamint a nyelvünkben keresendő az igazság.

A mese a nyelvünkben nem más, mint a fikció egy másik neve, a fantázia terméke valóságtartalomtól, célzattól függetlenül. Hiába nézünk egy igaz történet alapján készült filmet, vagy olvasunk egy dokumentum- vagy önéletrajzi regényt, akármennyire is legyenek ezek pontosak, valamennyi fikció mindig van benne az ábrázolásmód miatt. Film esetében lehet ez a kameraszög, beállítás (sőt maga a rendezés, forgatókönyv is, elvégre ott az a szó, hogy “alapján”, vagyis miként képzeli el a rendező az adott eseményt), könyv esetében viszont ez már nehezebben lekövethető, de a párbeszédeken kitűnik. De mivel mindenképp regényről (és annak alműfajairól) beszélünk, így fikció. A magyar nyelv nem tesz kifejezett különbséget a mese, mint műfaj és a mese, mint fikció közt, amire ékes példa az “ez csak mese!” felszólalásunk, amivel a másik állításának igazát kérdőjelezzük meg, vagyis kitalációnak minősítjük. Az angol különbséget tesz már, amiből a műfaj megfelelője a “tale”. Vagyis érdemes pontosan fogalmazni, ami rendre el szokott maradni, mert nincs ilyen éles fogalmi határ, és csak a szövegkörnyezet adja meg a jelentését.

A mese irodalmi szempontból nevezhető lenne műfajnak, de valójában ez elég tág fogalom, amit csak az alműfajai pontosítanak. Ha valaki ebben az értelemben akarja használni, az megint csak pontosítson a mondandóján. Részletek alább, az eredetben.

A mese eredete elsősorban összefonódik a mítoszainkkal, mondáinkkal, regéinkkel. A kettőt tulajdonképpen csak a vallásos meggyőződés választja el egymástól: míg a mítoszokban, mondákban hosszú időn át hittek az emberek, ahogy a mondáink valóságtartalmában is (még maga Anonymous is a Gesta Hungarorumban nem egy mondánkra utal). Tulajdonképpen a Wikipédia is ezt írja le: a mese egy szakralitásától megfosztott mítosz. Induljunk el szépen sorjában innentől a műfajokon.

Megvannak a fabulák? Aiszóposz (vagy Ezopusz), mint a legkorábbi fabulaíró, vagy épp La Fontaine? Nos, jelen olvasóim közül szívesen kíváncsi lennék, hányan tudják, hogy az általuk írt tanmesék (mert a fabula ezt jelenti), elsősorban nem gyerekeknek, fiataloknak, hanem a felnőtteknek volt szánva? Lehet most több hívő lelkébe belegázolok (csak mint tudhatjátok, ez az, ami nem érdekel), de Jézus példabeszédei is konkrétan megfelelnek ennek, ahogy a Biblia több könyve, elbeszélt története is: mind egyfajta viselkedésre, normára, erkölcsre tanít (csak a Bibliának még megvan a maga szakrális alapja, de érezhetően halványodik a XX. század eleje óta). És vajon hányan tudják, hogy La Fontaine meséinek van egy másodlagos jelentése is? Vegyük A tücsök és a hangyát példának, ami lényegében az érdemi dolgozó ember és a művész története: mindkettő azt teszi, amihez ért, de a művésznek felkopik az álla. Igazából nem csak télen, mert évszázadokon keresztül, ha nem volt egy gazdag támogató, akkor a művész sokszor éhezni kényszerült. Erről számos formában tulajdonképpen megemlékeztek Boudelaire-en át Petőfiig, de még Mikszáth életútjában is találunk a helyzetre utalást.

red5Ismerjük a népmeséket? A Grimm-testvérekét vagy valamely nemzet népmeséit (legyen az orosz, litván, román, székely, magyar, arab vagy bármi)? Azt ugye tudjátok, hogy ezeknek a cenzúrázott, szépített formáját ismerjük? Főképp a Grimm-gyűjteménynél, aminek az eredeti alakja inkább rém- és pajzán történetek sokasága. A Piroska és a farkas konkrétan egy szexuális kiéhezett férfiről szól, aki megrontott egy kislányt, meg egy öreget is megejtett, és ezért végeztek vele? Vagy hogy Hófehérke hét szeretőt tartott? Meg Hamupipőkéért sose ment el a királyfi? (Ez konkrétan fordítási hiba miatt esett meg: mivel a történet elsősorban francia nyelvterületről származik, ahol az “üveg” és a “prém” ottani megfelelője hasonló kiejtésnek örvend, így rosszul került lejegyzésre.) Ezek nem belemagyarázások, ezt az irodalom- és a néprajztudomány elismert tényként kezeli. Ezeket pedig nem is a gyerekeknek mesélték (mielőtt valaki megrémülne), hanem miután a gyerekeket már elküldték aludni, a felnőttek mesélték egymás közt. A szájhagyomány meg ugye torzít, évszázadok alatt pedig pláne. Érdekességként megjegyzendő, hogy a távol-keleti népmesék megtartották a maguk eredeti, sokszor könyörtelen formáját, viszont ábrázolásmód válogatja, mikor hogy látjuk viszont. Ugyancsak érdekesség, hogy a magyar népdaljaink pedig igen csak pajzánok, mint a “Bújj, bújj, zöld ág…” vagy a “Pál, Kata, Péter, jó reggelt…”. Ezek minimális asszociációval könnyen feloldhatók, felesleges is magyarázni.

Aztán jöjjenek a műmesék. Andersent kár bemutatni, ő a megtestesült példája a depresszív kicsengésű végeknek, mint a megfagyó kis gyufaáruslány, vagy a tajtékká váló hableány. A műmeséket most különszedném két részre. Vannak ugye a Kipling-féle darabok, amelyeket tapasztalatai alapján írt meg egy népi jelenség, vagy valami eredetének megmagyarázására törekedett. Nem egyszer az ottani mondákból is merített ehhez. És vannak az olyan eredeti mese művek, mint a James and the Giant Peach (Roald Dahl, aki a Charlie és a csokigyárat is írta.), amiről nem szívesen beismert tény, hogy a szerző nem kevés hangot adott a zsidógyűlöletének. Egy másik szerző munkája pedig annyira erotikus tartalmú volt, hogy a Playboy magazinban kellett publikálni. Vagy az Aliz Csodaországban / Tükörországban páros, ami egyfelől bátor helytállásról szól az őrület földjén, de ugyanakkor komoly társadalmi és valláskritika is megfogalmazódik benne. Dr. Seuss pedig elég érdekes világokat alkotott, sokszor gyermeki szemmel talán rémisztőeket is, de kifejezetten a környezettudatosság és a természetvédelem jelenik meg a Loraxban, mint komolyabb téma. A Grincs az elfogadásra és megértésre igyekszik nevelni. Vagy ott van a durván mélyre hatoló A kis herceg is, Saint-Exupéry-től. De lehetne hosszasabban is folytatni, ellenben a mai elsősorban gyermekeknek szánt irodalmat nem ismerem annyira.

Bagheera-The-Jungle-Book
Ezek után én is így nézem majd a hasonló vitákat.

Ennyiből is látszik, hogy a mese kortalan. Felnőtt és gyerek egyaránt élvezheti, a felfogás határozza meg mit hámoz ki a történetből. Persze, egy Verdák vagy Repcsik szintű dologban senki se keresse a Szent Grál rejtekhelyének kulcsát, vagy a világmindenség legnagyobb kérdésére (avagy a kérdések kérdésére) a választ (az amúgy is 42, csak úgy megsúgom). Éppen ezért felesleges kiborulni ezen, visongani, hisztizni, vagy túlmisztifikálni az amúgy is holt egyszerű definíciókat. Ha meg akarjuk nevezni, hogy mely anime kinek szól, nem mesézni kell (hogy ez a cím mese, az meg nem az – mert ez totális bullshit), hanem a célközönséget megnevezni, hogy ez főleg a kislányoknak, kisfiúknak, amaz meg a felnőttebb korosztálynak szól. Hogy ki melyiket élvezi jobban, az meg már ízlés kérdése, és nem befolyásolja a cím egyéni megítélése. Hosszasan lehetne erről is rizsázni, de úgy érzem, már így is túl sokat írtam a témában.

Tévhitek kavalkádja: Anime vagy mese?” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Szerintem egyszerűen csak egyes fanok -főleg a 18 alatti korosztály ahogy látom- a mesét úgy definiálja mint egy gyerekeknek szóló rajzolt dolog, és lényegében sértésnek veszik hogy egyes kedvencüket “lemesézik”. Szerintem csak túl van gondolva az egész, azért mert valami rajzolt nem gyerekeknek szól. Ott a South Park, amin csak simán “obszcén és vicces” az alacsonyabb korosztály számára, amúgymeg egy elég jó társadalom kritika, csak amerikai szemszögből. Egyébként meg bírom az ilyen posztokat, a nem animefanok számára, amikor kitesznek egy képet hogy “szerinted ez mese?” és belerakják a legértelmetlenebb gorefest animéket. Inkább komikus megy gyerekes kissé.

    UI: A Grimm mesékkel nem mondtál újat de a Piroska.. xD eh xD

  2. Soha nem fogom megérteni ezt az Anime VS Mese dolgot.

    1.Minden, ami fikció, vagyis a képzelet szüleménye, legyen az rajzolt vagy akár élő szereplős film az MIND MESE, mivel mind a képzelet és a fikció szüleménye. Persze aki elmagyarázza nekem, hogy a bohócnak beöltözött pszicho és a pingvinnek beöltözött pszichotikus hős anyázásai miért nem számít mesének vagy a 2 tonnás acélruhában repkedő műszívvel felszerelt közröhej akkor annak tapsolok.

    2.Az, hogy mi szól a gyerekeknek vagy a felnőtteknek az enm a kinézet, hanem a tartalom határozza meg. Pl lehet valami élőszereplős is, ha az gyerekeknek való tartalommal bír, míg egy rajzolt médium, ami tele van felnőtt tartalommal nem igazán való gyerek kezébe, persze csak ha a szülő nem gondolja, hogy néhány vérgőzös gore nem árt majd a pici gyerek szellemi fejlődésének.

    Bonyolult téma, egész regényeket lehetne írni róla.

    1. “Persze aki elmagyarázza nekem, hogy a bohócnak beöltözött pszicho és a pingvinnek beöltözött pszichotikus hős anyázásai miért nem számít mesének vagy a 2 tonnás acélruhában repkedő műszívvel felszerelt közröhej akkor annak tapsolok.”

      “Mert én vagyok Batman!” – mint a legütősebb érv bármilyen vitában, ahogy a kérdések kérdésére meg mindenre a válasz 42.

      “Az, hogy mi szól a gyerekeknek vagy a felnőtteknek az enm a kinézet, hanem a tartalom határozza meg. Pl lehet valami élőszereplős is, ha az gyerekeknek való tartalommal bír, míg egy rajzolt médium, ami tele van felnőtt tartalommal nem igazán való gyerek kezébe, persze csak ha a szülő nem gondolja, hogy néhány vérgőzös gore nem árt majd a pici gyerek szellemi fejlődésének.”

      Tulajdonképpen kell a gyereknek az erőszak, hogy lássa, ilyen is van, máskülönben hiperérzékeny kis kurvafattyú lesz belőle, aki minden kellemetlen dolgon felháborodik, személyes sérelem gyanánt. Viccet félre téve, a Fehérlófiában elég sok samanisztikus és szexuális utalás van, mégis előszeretettel gyerekmesének nevezik. vagy a Hófehér, ami egy komor mese, de felnőtteknek. De jó ellenpélda a Macskafogó. Felnőtteknek készült, mégis élvezik a gyerekek. Ők egy elborult Tom és Jerry-t látnak benne elsősorban. Vagy Az utolsó egyszarvú, aminek a DVD kiadása inkább hasonlít egy Én pici pónim lemezre, mint a benne lévő dark fantasy műre… Amúgy tényleg kell a gyereknek olyan, ami kicsit erőszakosabb, durvább. Nem lehet mindig konformcuccal etetni.

  3. Anno a “Nem mese! Anime” kapcsán, már leírtam a véleményemet erről a témáról, ezért nem szenteltem neki külön bejegyzést. =)

    Egyébként a Piroska és a Farkas eredetije az inkább egy véres horror, amiben a kis csaj, konkrétan eszik az anyja/nagyanyja (ez is eltérő) húsából, iszik a véréből, majd a farkas végül őt is megeszi. Bővebben: http://en.wikipedia.org/w/index.php?title=Jin-Roh:_The_Wolf_Brigade&oldid=573247703 – Rotkäppchen rész.

    A dizájn… ne is mond, néha csak lesek, hogy egyes jobb ’80-as, ’90-es animékben, milyen részletekre képesek voltak odafigyelni.

    1. Utoljára ilyen “részletekre odafigyelős” dolgot a Noragamiban láttam. Nem volt eltűnő cucc, változtak a ruhák a szereplőkön, sőt még érdekes is volt. Tegyél vele egy próbát, engem konkrétan megnyert a sorozat (főleg a szolid humorával és a felépített világával).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s