gondolatvihar · horror

A horror műfajáról és annak jelenlegi állapotáról

Van egy műfaj, ami elsősorban az embert tinédzserkorában kezdi el érdekelni, mert korábban az ilyen filmek neki még “tiltott gyümölcsnek” számítottak. Ez pedig a horror műfaja, amely a romantika korában alakult ki (1800-as évek). A leghíresebb klasszikusok közé tartozik Mary Shelley Frankensteinje és Bram Stoker Drakulája, de több kevésbé ismert horrorregény is ekkor íródott (többek közt a Lestat, a vámpír is, ami a század végén jelent meg). A horror műfaja ekkoriban inkább a megbotránkoztatás eszköze volt és a mai mércével egy szofisztikált thrillernek menne csak el. A klasszikus horrorfilmek is hasonló módon jártak, mivel az emberek ingerküszöbje egyre magasabb lett a XX. század során. Gondoljunk bele, az 1960-as években forgatott Legyek ura filmen már az is elég erőszakosnak számított, hogy felemelték egy emberre a lándzsát, ami aztán lecsapott. Hogy belé is hasított-e, azt nem mutatták, de érzékeltették rendesen. Ezzel szemben ma már az sem elég kiborító, ha fiatalok egymásba vágják a kést, mint Wes Craven 1997-es Sikoly című filmjében.
Nem kívánok horrortörténeti előadásba fogni, azt már sokan mások megtették, többek közt James Rolfe (Angry Video Game Nerd, CineMassacre) és Stephen King a Danse Macabre című könyvével, viszont a horror műfaja erősen degradálódott az eredeti céljától és manapság, az elmúlt 20-25 évben ritkaság számba mentek a jól sikerült horrorfilmek. Hogy miért? Nos, erre szeretnék kitérni kicsit.

Azért kell egy kis történeti rész: ma Drakula, Frankenstein, a múmia, a farkasember és a zombik klasszikus horrorszörnyek. Rengetegszer vitték őket filmvászonra, rengeteg remake, reboot és folytatás készült hozzájuk. A folytatásokkal pedig úgy szokott lenni, hogy nagyon ritka túltenni az első filmen és még ritkább, ha az előd még úttörő is volt. A Nyolcadik utas a halál is egy ilyen úttörő film volt, ami az egyik klausztrofóbikus félelmet a titokzatos gyilkos lénnyel és a sötétséggel kombinálta. Több kliséből állt össze, mégis frissnek hatott, mert eltalálta a hangsúlyt. A folytatása, A bolygó neve: Halál akciódússá tette és kettős csúcsponttal fokozta a hatást. A harmadik film már nem volt ilyen sikeres, holott lehetett volna, mivel a rendezőnek bár megvoltak a maga ötletei, nem tudta kiaknázni se, nem tudta felhasználni, mert a stúdió mást akart. Így lett a Végső megoldás a halál olyan, amilyen. A negyedik filmet én már őszintén új bőrlehúzásnak tartom, ami unalmasabb és rosszul kivitelezett volt több szinten is, így a tetralógia legalja címet kapta. De csomó hasonló példa van a leereszkedésre, ilyen a Rémecskék, a Fűrész, Rémálom az Elm utcában és még több minden. Ez már egy filmes sajátosság, Murphy-törvény: “Ha folytatás készül, 98% az esélye, hogy rosszabb lesz az elődnél.”
Persze, a remake-ek se válnak mindig be. Ilyen az Evil Dead új filmje, ami mint önálló film megállná a helyét a gore filmek színpadán, azonban mint Evil Dead, már kevésbé. Elsősorban ez annak köszönhető, hogy megmutatták a gonoszt, amit nem kellett volna. De még lehetne folytatni azzal, hogy klisések a szereplők. És itt ki is térek most a mai horrorfilmek nagy problémáira.
1) Klisé korosztály, klisé szereplők, klisé történés velük.
Hol vannak már a gyerekszereplők a horrorfilmekből? A Poltergeist első filmjében is volt kettő, a Beyond című filmben a főszereplőnk is gyermek volt. Azok a filmek a gyermeki félelmeinkre is alapoztak, ha nem egészében (a Boogeyman is ezzel próbálkozott, pár perc után be is fuccsolt vele). De ma, a legtöbb “horrorban” tinédzsereket látni vagy fiatal kamaszokat, aranyifjakat, max 23 éves korig, akiket a 30-as korosztályba tartozó színészek alakítanak. A forgatókönyv is sokszor egy kaptafára veszi a dolgokat, nem dolgoz ki egyénibb jellemeket, csupán fogja “a klisék nagy könyvét” és kimásolja a karaktert. Mindig van egy bulis, egy narkós/iszákos, egy picsogó, egy balfarok karakter a főszereplő gárdában ha olyan slasher filmről van szó, mint a már említett Sikoly, Tudom mit tettél tavaly nyáron. Ez valahol nem meglepő, hiszen a Halloween, Péntek 13. és a Rémálom az Elm utcában fektette le ezeket az alapokat, csak azzal a különbséggel, hogy ezek főszereplői mind gyengék voltak a kezdetben, megtökösödtek a végére (és persze nők voltak). És persze, mivel tinédzserek, gyakran 17-18 évesek a karakterek, mindig volt egy kis legalább etyepetye jelenet is, ha nem jutottak el a tényleges szexig. És ez meg a másik probléma: ha ilyen a szereplőgárdánk, mindig kell legyen szexjelenet… A minimális erotikusság csak az Evil Deadbe szorult, ahol azért reálisan ábrázolták azt, hogy a legnagyobb bajban (eltekintve attól, hogy ez most földöntúli ok miatt van) sem ezzel törődnek inkább. Persze lehetne mondani, hogy belekötök, mert távol is vannak a civilizált világtól, de ilyen filmből a Pumpkinhead – A bosszú démonát is mondhatnám, ahol azért van ember a közelükben, kicsit messze ugyan, de van, de legalább ott se szórakoztak azzal, hogy erotikával dobják fel a filmet.
Feljebb megpedzegettem a karakterfejlődést is, ami megint csak egy fontos hiányosság. Ha nem alakul ki egy bensőséges kapcsolat egy karakterrel, akkor nem érezzük át azt, amin átmegy. A Romero-féle Holtak hajnala filmben azért működik rendesen ez a faktor, mert az elején teljesen idegenek a szereplők egymástól, de ahogy halad a film, úgy lesznek egyre jobban szimpatikusabbak nekünk, plusz fejlődnek is valamit egymástól, a zombikalipszis közepén a csapatmunkának köszönhetően (ami egyben a korábbi Élőholtak éjszakájával szemben egy világosabb tónust ütött meg, mert az elődfilm azt mutatta be, hogy az emberek mennyire képtelenek együtt átvészelni egy szűk helyen a bajokat).
És ha már a kor is szóba került… Kiemlékszik olyan horrorra, ahol idős emberek voltak a főszereplők? Jó esetben is csak mellékszerepben tűnnek fel az idősek, de akkor is inkább csak azért, hogy növeljék a hullák számát.
2) Túlzott gusztaság vagy ötlettelen gusztaság, a megbotránkoztatás hiánya.
Egy jó gore film alapja az, hogy az ember megbotránkozzon. Számos ilyen van, mint a Marathon Man, a már említett Evil Dead első filmje (a második is mehet ide, de az inkább groteszk fekete humorral átitatott darab), a From Beyond, Deadly Spawn, Hellraiser, de George A. Romero második és harmadik zombis filmje, a Holtak hajnala és a Holtak napja (amelyek a 2000-es években remake-elve lettek) is ide sorolható. Ez utóbbi kettőben noha a zombik behatárolják a lehetőséget önmaguk miatt, viszont a speciális effektjeik a filmeknek remekül működnek (egy ember széttépése elég sok módon és nem átallta Romero ezt premier plánban mutatni). Ez a fajta megbotránkoztatás részben hiányzik a mai horror filmekből. A Fűrésznek még sikerült, mivel a krimi és a pszichológiai alappal eltalálta (a folytatásai közül a második film a tömény szadizmust elégítette ki inkább, a harmadiktól meg megindult a lejtmenet). Elsősorban azért, mert már ilyesmin nem igazán tudunk megbotránkozni, vagy csak nem akarják vászonra vinni a tényleges képsorokat, ahogy egy ember öncsonkítást csinál vagy csonkítás áldozata lesz (a Texasi láncfűrészes című remake ebben elkapkodta a dolgokat, kicsit túl gyorsan végezte a dolgokat, de azért bevált neki). A lehetőségek pedig a legtöbb filmben elég korlátoltak, hasonlóképpen történnek, hiányzik a változatosság (a Fűrész tudta tartani, de voltak gyakran visszatérő elemei annak is).
A megbotránkoztatás sikeréhez pedig kellenek a valós élet korlátai. Kicsit rátérek az eredeti Holtak hajnalára, mert korában ebben volt minden, ami egy embert képes volt kiborítani mentálisan, erkölcsileg. Az egyik jelenetsorban, mikor egy SWAT osztag betör egy elbarikádolt épületbe, többször a lakók az (élő)halott családtagjaikat védik, akik pedig szépen beléjük marnak és kitépnek egy darabot. A hiperrealisztikus vér és hús (itt tényleges húst és belsőségeket használtak, festékkeverékkel) pedig adja a hatást. Ezt követően a korának talán legzavaróbb képsorát láthatjuk, mikor az egyik menekülő SWAT osztagos gyerekzombikat lő szitává. A golyókat, ahogy kilyukasztják a gyerekeket nem látni, csak azt, hogy a néger fegyveres lő, a két zombigyerek meg összeesik. Ez a jelenet a színész arcára is kiült akkor, szóval az érzelmei valós alapúak voltak. Ezt követően pedig már a végjátékban az anarchista motoros banda randalírozása a bevásárlóközpontban és az őket elkapó zombik munkája volt még ilyen. Kis érdekesség, hogy valódi bevásárlóközpontban forgattak, éjnek idején, mikor bezártak. Ezzel szemben ma zöld háttér előtt, stúdióban készülnek a felvételek, mint a Holtak földje is (bár arról el lehetett hinni, hogy valós környezet). De nem csak ez volt a botránkoztató, hanem az, hogy egy néger és egy nő éli túl a filmet, ami a korabeli Amerikában elég nagy szó volt. Az élőholtak éjszakájának vége is ezen a szinten ütötte ki sokaknál akkoriban a biztosítékot. A korlátok nélküli élet és a nagy tolerancia jegyében ezek a falak leomlottak, ebből nem lehet az emberekre hatni. Csak akkor, ha egy gyerek vagy egy állat meghal a vásznon.
3) A félelemfaktor hiánya.
Farkasemberek, vámpírok, szörnyek, űrlények, földöntúli démonok és erők, gépek, emberek… Nehéz ma már olyat kitalálni, ami ne ezek egyikébe ne lenne csoportosítható, ha horrorbeli ellenségről van szó. A fentebb említett ötlettelen elemkihasználás végett már csak legyintünk a dolgokra, hogy “eh, már megint farkasember, semmi újítás”. Ezzel önmagában nem lenne baj, főként ha bevezető lenne a film a horror világába. Azonban ez is baj: túl sok ilyen készül, gyakorlatilag raklapszámra. Kifejezett atmoszférát nehéz teremteni, ami a tényleges félelemfaktort jelentené. A massza című film sem lenne különösebben kiemelkedő, meg maradandó (mondjuk nem is az), de mégis megragad annyiban az emberben, hogy a massza saját folyékony állagánál fogva bárhol képes behatolni és bárhol bárhogy feltűnni. Az alap jó, a megvalósítás már nem annyira. Indok: egyetlen helyre korlátozza ezt az észrevétlen megjelenési formát, vagyis ahol sok a víz. Egy városon belül ez a csatornahálózatot jelenti egyedül. Egy farkasemberről tudjuk, hogy ember nappal és az esték nagy részén, de általában a viselkedés elárulja őket. Stephen King, akit a horror királyának tartanak ott rontja el általában, hogy túl hamar kijátssza a lapokat. Az ezüst pisztolygolyóban is hamar megtudjuk, hogy ki is a farkasember, a végén már csak a lezárást várjuk. Napjainkban King mondjuk már inkább a horror elemekkel fűzött drámához ért inkább, mint a valódi horrorhoz. A leginkább talán ott sült fel, hogy a Kubrick-féle Ragyogás nem tetszett neki, ezért egy háromrészes minisorozatba vágott 1997-ben. Nostalgia Critic csinált erről videót és azt kell, hogy mondjam, nagyon igaza van abban, hogy nem teremtett hangulatot. A könyve sem volt rossz, de kiemelkedő sem, ahogy amennyire azt sokan felmagasztalják. Vagyis megvan ezeknek a csoportosításoknak egy olyan hangulata, ahol képesek működni, de ehhez a metodikának is jónak kell lenni. Ezt pedig a legnehezebb megvalósítani egy horror esetében. Ha igazi atmoszféra kell, akkor John Carpentertől A dolog mindenképpen élen járó példa.
4) A keretekhez ragadás.
Ez alatt nem a túlságosan is behatárolt régi törvényeket szeretném megszólni, de vannak filmek amelyekben van egy rejtett vagy egy nem is annyira rejtett szál. A Fűrészben tudjuk, hogy az életösztön és a mai kor emberének pszichológiáját látjuk viszont. Romero első négy zombifilmje az évtizedről szólt, egy beépített társadalomkritikát is hordozott magán, reflektált velük a világra (az utolsó kettő, a Holtak naplója és a Survival of the Dead már nem tette ezt meg, egy lett a sok zombis filmből, mindkettő tele elvi és megvalósítási hibával, ahogy a Holtak földjéhez hasonlóan elhagyták a tisztességes Romero-féle gore-t is). Persze, ne keressünk minden ilyen filmben hasonló vonalakat, de mivel a horror egy tökéletesen alkalmas műfaj a mindenkori ember általános mentális és lelki állapotának kivetítésére, vagy a társadalom kritikájának egyfajta ábrázolására, ez csak erősíti a filmhez való viszonyt. Mint azt lehet látni, az íráson, nekem például az első négy Romero-zombifilm ilyen, de többek közt több másik klasszikus is. A Frászkarika például, ami eredetileg 1989-ben jelent meg, s az egyik női főbb szerepét az Egy rém rendes családból ismert Marcy (Amanda Bearse) játszotta – ez a film a Peter Cushing-féle Hammer Films által készített Drakula filmeknek (amiben Christopher Lee játszotta Drakulát) állít egy kisebb görbe tükröt a tinihorror köntösében). De kifejezetten kedvelem még az Óment is (az eredeti Gregory Peck-féle változatot), ami a vallási témája miatt lett kedvencem (szemben az Ördögűzővel, nem rossz film az sem, de nem ragadott meg).
Lényegében ezek zavaróak napjaink horrorfilmjeiben, ami miatt azt tudom mondani, hogy a műfaj 1985-ben, de legkésőbb 1995-ben tetőzött, azóta pedig visszasüllyedőben van a kezdeti szintjére. Ennek számos oka van, többek közt a korlátok eltörlődése, a megnövekedett ingerküszöb, a filmipari változások (ebben elsősorban az, ahogy ma működik az álomgyár és a cég- és mozirendszer, másodsorban, hogy futószalagon készülnek a termékek és így elkommerszesedett), és nem utolsó sorban, a műfaj zártsága. A horror ugyanis többször is elérte a csúcsát, rengeteg klasszikus, korszakalkotó és remekbe szabott filmet tudhat magáénak, de az alkalmi jóságok közt is vannak szép számmal szórakoztató rettegést keltő munkák. Ezeken pedig nehéz már túlnőni és kétféleképpen lehet elérni, hogy egy horrorról huzamosabb ideig beszéljünk ma: rengeteg hullával, vagy rengeteg erőszakkal. Vagy rengeteg filmkészítői malőrrel és balfaszsággal, mint lásd Uwe Boll és csatolt részek.
* * *
Kicsit személyesebb megjegyzés
Körülbelül 10-11 éves korom óta nézek horrorfilmeket, rengeteget láttam, részben haverokkal üzletelve (volt kölcsönzős cserebere a DVD-k és a VHS-ek terén köztünk), részben tévében nézve gyakran az éjszaka közepén, majd az internet bekötése után átállva a letöltésre vagy az online nézésre. Vagy egykor a Fangoria magazin segítségével, amit Böjtös Gábor szerkesztett egy időben (egy jó ideig dolgoztam vele együtt tavaly január-február után egészen addig, míg a Konzol Magazintól el nem búcsúzott). Kicsit hiányzik a lap, de be kell látni, erre a témára nehéz építkezni, mert nincs egy kifejezetten stabil bázis, amire lehet építeni anélkül, hogy veszteséges ne legyen (viszont ha online szeretné folytatni valamikor, akkor szívesen csatlakozom hozzá).

A horror műfajáról és annak jelenlegi állapotáról” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. A Horror az egy jó műfaj amit mára sikerült dögunalmassá és átlagossá tenniük. Jó ha 4-5 évente kijön egy darab ami eléri a jó szintet mégha klisés is mint például idén a Démonok Között. Inkább érdemesebb a régi klasszikusokat megnézni mint a maiakat.

  2. Igen, az underground filmekben van még remény. De javában valóban az általad leírt szint jön ma. És sajnos a régi mesterek is sorra buknak: John Carpenter, George A. Romero… Ez valahol sokszor a korhatár-besorolásnak is köszönhetjük: hogy szélesebb közönség nézhesse meg moziban (ami elvileg bevételt jelentene, de az álomgyár nem így működik: sokszor a forgatási sokszorosa térül meg, mégis veszteségesként kerül elkönyvelésre – lásd HP5 vagy a Jedi visszatér, utóbbi még így 30 év után is, ami azért vicces), ezért enyhíteni kell a képi világon.

  3. Nekem az a szerencsém, hogy én csak most 40-hez közel kezdek igazán rátalálni a horrorra – elsősorban a magákon keresztül. Igaz, hogy itt is főként a régi “nagyokat” szedem elő – de van bőven mit és nem zavar, ha esetleg nem jönnek ki olyan jók újabban. Bár ero-guro vonalon most kicsit megakadtam, mert belebotlottam egy olyanba, ami már túl sokkk volt nekem – holott egyes vélemények szerint még vannak ennél jóval durvábbak is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s