idióták · politika · történelem

Felelősek vagyunk, igen vagy nem?

kép forrása: dumaujvaros.hu
Imádom a mitológiákat, olyan mesések… ilyen a holokauszt témaköre is, ami sokkal inkább frusztráló, mint érdekes. Rengeteg téveszme, tévhit és baromság kering “a XX. század legnagyobb népirtásának” nevezett eseménysor körül? Legnagyobb? Ugyan, dehogy, aki ilyet állít biztos még nem hallott Sztálinról, az ukránok kiéheztetéséről és a GULAG-rendszerről, vagy úgy en bloc a kommunista hatalmakról. Míg az egész II. világháború során közel 6 millió askenázi zsidót, politikai ellenlábast, romát, szlávot, meleget stb. “pusztítottak el”, addig csak a kommunista rezsim 22 millióra saccolható. Igen, saccolható, mivel pontos adatok ebben sincsenek, de tudvalévő hogy legalább háromszor annyira tehető, mint a náci Németország állítólagos nagy programja.
Persze nem írnék megint a témáról, ha valami úton-módon nem lenne aktuális a dolog. Ehhez nem kellett más, minthogy valamelyik “okos” politikusunk kinyissa a száját. Korábban Szegedi Csanád kapta az ívet tőlem, most a kormánypárti Navrasicsot ajándékozom meg “átható szeretetem csomagjával”…

Persze hivatkozás nélkül mit se érne a dolog, úgy hogy tessék, itt a cikk, ami miatt az agyam elborította a vér. Ismét. Mert a történelemoktatás évtizedek óta láthatóan smafu. A magyar állam is felelős volt a holokausztért.” – állítja a politikus. Valóban? Vajon az is felelős a rablásért, akinek a fejéhez a pisztolycsövét kell nyomni, hogy vegyen részt benne? A mindenkori Büntetőtörvénykönyv ezt nem nevezi bűnrészességnek, hiszen saját akaratától megfosztottnak nevezi a közvetlen kényszer hatására cselekvő egyént. Az államokkal is ez a helyzet. Elég nehéz lehet elképzelni, hogy mire is célzok, de élek most a képpel és a korabeli helyzet ismeretének felfrissítésével.

Képzeljük el Európát az 1930-as évek elején. Van egy tesze-tosza, a gazdasági válságban tespedő rakás országunk, ahol a szélsőségek megerősödtek és a sztereotípiák uralkodnak. Tehát van egy rakás szenvedő országunk, egy már 8 éve fasiszta Olaszországunk, egy hatalmi szempontból stabilizált Horthy-korszakot élő Magyarországunk, ami ekkoriban még erősen tart a baloldal minden formájától, ami érthető, nem kis kárt okozott korábban a Tanácsköztársaság annak minden szociális és katonai tárgyalópozíciót kivívó pozitívuma ellenére. Tőle nem messze pedig hatalmasodik a hatalmas kommunista Szovjetunió, ami még mindig nem tett le a leninista világforradalom kiharcolásáról, csupán módszert váltott és hadikommunizmusba fektetett.

1933-ban Hitler hatalomra kerül a nép által, hála a Nemzetiszocialista Munkáspárt (figyeljétek a nevet: szélsőjobbos és szélsőbalos kifejezések, vagyis a két véglet a politikai eszmék gyűrűjének összeérési pontjában találkozik), azaz az NSDAP programjának, ami a válság megszüntetését tűzte ki a meggyengült, destabilizálódott weimari köztársaságban. Rá egy évvel, Hindenburg halálakor Hitler megszerzi a kancellári széket, így hatalma korlátlan lett. Kormányzása alatt utakat építettet, felszippantotta a munkanélküliek árját, miközben a katonaságot és a korszerűtlen német hadsereget erőteljesen fejleszteni kezdte. Ezzel megoldotta, hogy Németország stabil legyen. Az erős keresztényi alapokon nyugvó, ám a vallást magát tagadó eszme pedig elkezdte gyűjteni az erkölcsi értelemben dekadensnek minősített és a politikai ellenzéki elemeket: megnyíltak az első internáló táborok. Azonban az internáló táborok maximális fogadóképessége erősen véges volt, járványok törtek ki, amiket az orvosoknak akkoriban sokszor anyag- és eszközhiánnyal kellett megoldania. Megszülettek az első biztonsági óvintézkedések a tetvek és más apró rovarok ellen.

Persze, nem mintha el kívánnám hallgatni az atrocitásokat, amelyeket az eszme nevében követtek el, mert igenis voltak. De ahogy a nácik sem fedhetetlenek, úgy az egyház sem. Elég csak a keresztes hadjáratokra gondolni, abból is főleg a negyedikre, mikor a velencei sereg és hajóhad a Szentföldért való harcvívás helyett inkább kifosztotta Konstantinápolyt. Keresztény ölt keresztényt, a papok megáldották a fegyvereket Jézus egyetlen kirohanására alapozva (és még oly sok más dologgal szemben mentek, amit a Biblia tanít), kiemelve a mondatát a kontextusból: “Nem békét, hanem háborút hozok a Földre.” De visszakanyarodva a nácikra, az emberkísérleteik noha valóban kegyetlenek voltak, viszont előremozdították az orvostudományt, vagyis több hasznot hajtott a pillanatnyi kegyetlenségen az utókor. Ahogy Da Vinci is megszegte a halottak nyugalmára vonatkozó egyházi tilalmakat a Borgiák és más nemesek udvarában, mikor felboncolta a tetemeket. Cserébe korszakot meghaladó orvostudományi feljegyzéseket és hihetetlen pontos rajzokat kaptunk. Sokáig több orvosi egyetemen egy kitartott röntgenfelvételt vetítettek a hallgatóknak a gyomor működéséről: ezt a filmfelvételt a nácik készítették, a kitartott röntgenfelvétel utána páciens pedig belehalt a sugárdózisba. Ez az a tipikus pillanat és momentum, amikor az embertelenségből úgy hajtásként születik egy másik kor emberiességge (hiszen 1945 után a világ gyökeresen megváltozott, részben a hidegháborúnak köszönhetően).

De ezek mind nem mi vagyunk. Mi, magyarok. Velünk teljesen más a helyzet. Szokás minket “Hitler utolsó csatlósának” is nevezni, mikor utánunk pár nappal kapitulált egy másik, kifejezetten hitleri bábállam. de kezdjük az elején ezt is. A zsidóügyi kérdések csak a harmincas években jelentek meg, a térséget ekkoriban erősen meghatározó és befolyásoló Németország nyomására. Kis ország lévén, körbevéve a kisantant hatalmaknak nevezett ellenségekkel nem volt sok választásunk, főként miután az Anschlusst követően a náci Németország határos lett velünk. Északra tőlünk a Tiso vezette szlovák bábállam. Keletre a Szovjetunió, nem messze tőle az apránként szélsőjobbos irányzatot követő Román Királyság, délre pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Katlanban voltunk, körüs-körül ellenségekkel és potenciális ellenségekkel, így kényszer nyomására tennünk kellett valamit, így születtek meg a zárt számok (numerus clausus), azaz a korabeli Európa legenyhébb zsidóellenes intézkedései, amelyek kizárták a zsidó származásúak és vallásúak bizonyos hányadát a felsőoktatásból és az államigazgatásból, köztisztviseletből, közalkalmazottságból.

A II. világháború elkezdődésével és a kezdeti német sikerekkel egyszer dacoltunk komolyabban, mikor a lengyel lelki testvéreinknek segédkeztünk az akkori közös határon. Katonáknak, civileknek, hogy meneküljenek, elhagyhassák az országukat egy olyan helyért, ahol biztonságban lehetnek. Ebben a több hónapig tartó procedúrában a magyar állam nem egy támadást kapott a német és a hozzá hű, csatlós nemzetektől. Viszont később szükségszerű volt az egyre hatalmasodó politikai elnyomásnak engedelmeskedni, főként mikor már nyugaton, a Balkánon, majd az Orosz-síkságon is német katonák masíroztak. Vagyis a Wehrmacht sorra nyerte a területeket, Németország hatalmi pozíciója megerősödött. Ismert fogalom a Kállai-kettős, a hintapolitika, avagy mikor igyekeztünk egy óvatos, az antant és a tengelyhatalmak számára is bizonyítani a pártatlanságot, de a sorozatos német intézkedések keresztbe tettek ennek, majd óhatatlanul a németek mellé állítottak, mint a túlélés egyetlen járható útja, ahol mindig kerestük a kibúvót és ha tudtuk, kihasználtuk. A magyar szélsőjobb megerősödött, a Nyilaskeresztes Párt lett az egyik legismertebb, élén Szálasi Ferenccel.

1944. március 19-én pedig a Margaréta-hadművelet során a Magyar Királyság elvesztette az önálló politikai döntésképességét, kvázi német csatlós állammá vált, viszont részben megtarthatta szuverenitását. Ekkor kezdődtek a komolyabb zsidóellenes intézkedések, a gettósítások. A karhatalom, vagyis a rendőrség, csendőrség, a katonaság német felügyelettel működött és a hosszasan tervezett kiugrási kísérlet ettől kívánt volna megszabadítani minket (közben megindultak a transzportok, amiket pár nappal rá Horthy kormányzó leállíttatott, ahogy a kezébe került egy auschwitzi napló). Azonban ez, október 15-én meghiúsult. A hosszas tervezés óvatos felszólítást jelentett, nem szerveződött ellenállás, nem szerveződtek fegyveres ellenálló gócok, mert a kormányzó erre nem szólította fel a népet. Az eredmény az lett, hogy a legkisebb Horthy-t Otto Skorzeny és csapata elrabolta (ugyancsak ők szabadították ki a Ducét is a fogságából), Szálasi kinevezési papírjára pedig rákényszerítették. Érdemes megjegyezni, nem azonnal. Az aláírás csak este, a harmadik felszólításra született meg, addig Horthy ezt megtagadta, miközben Szálasi magát már nemzetvezetőként emlegette és legitimnek mondta ki a nyilasok hatalomátvételét. Egy nem legitim rendszer kezdett uralkodni az ország és a népe felett, az intézkedései így jogi szempontból hatályosnak nem mondhatóak, viszont a valódi helyzetről maréknyian tudtak és egyikük sem a parancsok végrehajtója volt.

Szálasi a korábbi nézeteit megcáfolva a munkaszázadokat már nem kifejezetten olcsó fenntartású munkaerőként kezelte, ahogy azt eredetileg a Hungarizmus című könyvében képzelte. A háború sok mindent átírt, köztük ezt is. A korábban a kormányzó által leállított transzportok újra megindultak. A szuverenitását vesztett Magyarországra a felszabadítás szóval festett szovjet megszálló csapatok (mivel a szovjet iratokban rendre occupatio, azaz elfoglalás, megszállás szerepelt) dolgának végeztét várhatta csak.

Ennek fényében újra felteszem a kérdést: valóban felelős a magyar állam a holokausztért? A válasz egyértelmű: nem. A részvétel benne a katlan miatt elkerülhetetlen volt, idegen nyomásra történt, de attól még van egy részleges kollektív bűntudatunk. De ez a bűntudat nem azért szólal meg, mert részt vettünk, hanem mert részt kellett vennünk. És így, lassan 70 évvel a világháború után egy újabb kérdést kell, hogy feltegyek: a jelen generációnak szükségszerű a múlt ezen hibáját magán viselnie? Véleményem szerint nem, nem kell viselnie, fölösleges teher, de megemlékezni lehet, beszélni is kell róla és beszélni kell az igazságról. Talán ezért is felháborító, hogy politikusaink ilyeneket állítanak, mint Navrasics és a kormánypárt olyan határozatot hoz Gyöngyösi Márton felszólalása után, ami a szólásszabadságot korlátozza. Miért? Mert a Fidesz testvérpártja az izraeli Likud? Vagy mert sokan büszkék az askenázi zsidó származásukra, ami voltaképpen nem is zsidó etnikum (mivel genetikailag távoli a hasonlóság)? Nem tudom, de egy biztos, hogy fals képzeteket kergető, a történelmet, fogalmakat nem ismerő vagy épp összemosni akaró érdekszövetségek és érdekszövetségiek kiharcoltak maguknak megint valamit.

“Politikailag inkorrektül írni annyit jelent, leírni az igazságot.”
(Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum igazgatónője)

Felelősek vagyunk, igen vagy nem?” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Amikor meghallottam ezt az egész “még egy emlékhely a holokausztnak” hírt, egyből vágtam rá azt a prózaian egyszerű kérdést, hogy: “minek?”. Van egy emlékű a Dunaparton, egy másik a Dohány utcában, és ott a Páva utcai emlékközpont. Komolyan szükségünk van nekünk erre? Nem, mert teljesen felesleges.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s