személyes

Pár feltépett seb

Az elmúlt időszakban elég magam alatt voltam, ezért sem született semmiféle írás. Volt bár egy olyan szép zakóm, amilyet élő szabó nem képes varrni (a holtak meg jobb esetben nem varrnak, de a Z világháború és a zombis horrorok óta semmi nem kizárt – főleg, hogy George A. Romero A holtak napja című művében az élőholtakat idomítani is próbálták), egy kis meghasonlás, útkeresés (vagy inkább kiút-keresés), a szokásos önterápia, aminek nem igen lett jó vége, mivel sikeresen széttúrták azt a homokvárat is, amit két hét alatt építettem. De ez csak a jéghegy csúcsa, a Titanic is bizonyíthatja… Most feltéptem néhány sebem.

Kezdjük is az elején valahol. Az év elején már sejteni lehetett, hogy ez a lelki-szellemi csárdás éve lesz, ami mostanra bizonyosodott be, végérvényesen, megdönthetetlenül. Az eleve zaklatottan indult évet megnyomta az egyetemi bürökrácia azon kegyetlen útvesztője, ami cirka pár napomat emésztette fel. előtte meg pár hetemet. Nevezetesen az, hogy az ELTE BTK Tanulmányi Hivatalánál a szervezettség enyhén szólva is elszomorító. Alapvetően gyűlölök oda elmenni, mindig a rosszullét kerülget – gyakran okkal. Egy tanulmányi előadóhoz jó esetben is 10 szak valamely szintje társul, így egy nagyobb volumenű kérdésben mindig nagy a sor. Valamint a tájékoztatás sem a legkiválóbb, lévén gyakran aznap reggel kihelyezett információra hivatkoznak, hogy “online már tudni pár napja”, ami voltaképp szép és jó, de nem igaz. Ezenfelül abszurd volt, hogy előírtak egy szűkös határidőt az abszolutórium kikérésére, ami emberenként jó esetben félórát vett el az ellenőrzések végett. És kötelező volt akkor elintézni, később nem volt jó, mint ahogy az kiderült hónapokkal odább.
Ugyanitt volt egy huzavona a két kar, a BTK és a TáTK közt, aminél szó szerint Asterix egyik próbáját ismertem fel. Nem szólt senki a tárgykódváltozásról, hogy azt a tárgyat, amin az abszolutóriumom is múlik más kódon lehet elérni a Neptunban, így jelentkezési időn kívül kellett ügyködnöm. Ebből az lett, hogy kiderült, hogy a HKR szerint már rég el kellett volna, hogy tanácsoljanak az egyetemtől, mert szó szerint kétszeresen túlléptem a lehetőségeimet: négyszeri sikertelen vizsga vagy a második sikertelen tárgyteljesítést követően a hallgató jogviszonya megszűnik. Én abból a tárgyból eddig összesen nyolcszor vizsgáztam, amiből 4 eredmény volt az indexemben, és harmadjára kívántam felvenni. Kerülő út kellett, dékáni beleegyezés. Igen ám, de itt még nem állt meg a dolog, ugyanis a BTK Tanulmányi Hivatala nem kívánt kifejezetten foglalkozni az üggyel, mondván az óra nem is BTK-s, a TáTK pedig azért, mert nem az ő hallgatójuk vagyok. Végül a TáTK hivatalvezetője oldotta meg a bajom, megmutatva a kibúvót: tanári engedéllyel fel is vehető az óra és kérhető a dékáni engedély. Ezt gyorsan nyélbe is ütöttük, megcsináltam mindent aznap (igen, ez mind egy nap mozgalmas dolga volt…), csak leadni már másnap volt lehetőségem. Igen ám, de aznap diplomakiosztó okán zárva volt a Hivatal, csak erről előző nap nem szóltak volna – másnap pedig már indultam volna két hétre a lengyelországi szakmai gyakorlatomra. Tettem rá, leadtam a rektori titkárságon, rábízva az ott dolgozó fiatal hölgyekre, hogy segítsenek ki ennyivel is.
Két hét Lengyelország, ezt a sztorit már megírtam korábban. Visszagondolva, hiányzik a város, Szczecin, ahol végeztem a gyakorlatomat, hiányzik az ottani könyvtár és hiányoznak a munkatársaim is. Leginkább pani Szpunar, Milka és Krzystof. Hazajőve meg egyből érezhettem azt az erkölcsi fertőt, amiben idehaza az ember csak részese lehet: az őr által fellökött mozgássérült, mert “neki épp sietős volt” és a hasonló, kinti kedvességre emlékezést megkeserítő magyarisztáni életképek.
Hazatalálva újabb problémákkal szembesültem, többek közt továbbra is a Tanulmányi Hivatal terén, meg is kaptam a fejmosást, hogy miért pont a rektori titkárságot vontam bele az ügyembe – meg se hallgatva a válaszomat. Aztán pedig a szakdolgozat terén, mikor az Országgyűlési Könyvtárban tett gyakorlatom során készített jegyzeteimnek lába kélt: bejelentkezés, indulás be másnap, s lehetett kiírni szépen, hogy mi micsoda és mennyi az annyi. Majd jöhetettek a beadandók és egy félresikerült előadás, amit azon baltáztam el, hogy nem csak kicsit hányaveti voltam vele, de még rá se aludtam – legalább 24 órás talpon léttel tartottam meg, nem épp a legfényesebb állapotban, leharcolva az esti netes kutakodástól az Európai Unió kiadványaival kapcsolatban, ami egyébként a beadandóm témája volt.
Jött egy átmenetileg csendesebb rész, majd a szokásos dolog: a ZH-k, korai vizsgák. Igen ám, de a külön felvettre nem volt felvehető vizsgaidőpont koránra. Így visszagondolva, talán jobb is, hogy nem mentem, mert zakóztam volna megint – azzal tisztában voltam, hogy a kérdőívünk a kitöltött kérdésekkel hibás több helyen is, de át kellett volna valamiből nézni, anyagom nem volt. Azt is úgy szereztem, hogy véletlenül összefutottam egyik szaktársammal a Széchenyi Könyvtár előtermében (éppen Andusiának tettem szívességet egy szerzői kiadású magyar mangából való mintaoldalszerzés okán), aki következő héten elhozta a teljes társadalomelméleti anyagot. A vizsgám előtt 5 napig tanulmányoztam a jegyzeteit, az anyagokat, a kérdőívet és szűrtem a hibákat, de még a vizsga napján, a vizsgát megelőző 30-40 percben is javítottunk rajta a szociológia hallgatókkal.
Azt hiszem ott tudtam meg mi az, ami talán egy kiadós szeretkezéstől is élvezetesebb: átmenni egy olyan tárgyból, amiből két évig, gyakorlatilag önhibádon kívül buktál – mert bejárni nem tudtál: választhattál, hogy szakos főóra vagy ez. Ez volt csütörtök délután, örültem is mint majom a farkának, a legszívesebben úgy berúgtam volna örömömben, mint albán szamár. De nem lehetett, másnap le kellett adnom az indexem, befejezni az abszolutóriumom. Mivel eleve hosszas a sorban állás a Tanulmányi Hivatalban, ezt az írhatja le jobban, hogy a 8 órási nyitásra mentem, de nem sokkal a déli zárás előtt kerültem sorra. De még idejében. S mivel előtte még jártam be ebből-abból vizsgázni, felelni, meg akartam pihenni az írásbeli záróvizsga előtt.
A hétvége tökéletes volt rá. A levelezőlistánkon még az járta, hogy kedden 10-kor lesz, gondoltam, hogy majd hétfőn felkészülök rá. Vasárnap este 10-kor érkezett haverom válasza egy korábbi kérdésemre, hogy hoppá, hétfő reggel 9-kor van a záróvizsga. A szakos érdekképviselőnk, akinek a dolga a levelezőlistán a friss hírek terjesztése és a dezinformálás megszüntetése minden szart jelzett, csak ezt nem. Ahogy egy hónappal korábban az osztályozásfelkészítőt sem, amire pedig a tanárnő még külön fel is hívta a figyelmét. Na mindegy, elátkoztam ennek a fitymatyinak az összes női rokonát, volt 8 órám a lehetetlenre: 5 tárgyból felkészülni. De a lehetetlen csak lehetetlen, naná hogy nem jött össze. De nyugodt szívvel buktam meg és ugyanilyen fapofával várom a téli kört, amikor újra megkísérelhetem.
Aztán két helyről dobták vissza az állásjelentkezésem, ami még nem is zavarna, legalábbis kevésbé mint ez a kudarcom. Ha sikerült volna, akkor lehet jobban fájna, hogy ott álok két lábbal az élet szarból emelt boltíves kapujában, oszt nem olyan egyszerű, mint mondani szokás, “szerezz munkát”. Igaz, most féllábbal állok úgy, lavírozok, de jelenleg úgy fest, hogy borulok, leülök és szarok bele lassan az egészbe. És ennyit a leninista neveléspolitikát folytató anyámtól (aki nem vágná a metaforát, a kommunista vezér mondása volt a “Tanulni, tanulni és még egyszer csak tanulni.”, amit anyám az elmúlt 17-18 évben rendszeresen szajkózott – gyakran már-már az őrületbe kergetve, hogy élni nem hagy rendesen, vagy épp tesz rá magasról, hogy mi állna érdekemben. Mikor a nagymamám is meghalt, utólag le akartam mondani a félévem, mert tudtam, hogy több tárgyból meg fogok bukni a túlzott dekoncentráltság okán, valamint számba véve, hogy a temetésen is majdnem idegösszeomlást kaptam, ez lett volna a helyén való cselekedet – összeszedem magam és majd ősszel vagy jövő tavasszal újult erővel belevágok, de jaj nem, bezavart juszt is. Aztán az eredményem meg is sínylette. Ő totál megérti a dolgot, csak épp a későbbiekben rótta a fejemre, hogy basztam tanulni. Hát köszönöm anya, tényleg rohadt kedves tudsz lenni időnként – itt vagyok egy szobára az év igen nagy hányadában, de lószart se tudsz arról, hogy olykor mi zajlik le bennem. És most is, a záróvizsgát dörgöli – illetve dörgölné az orrom alá, ha pár barátja nem kérné, hogy szóba se merje előttem hozni. Fura, hogy jobban megértik a dolgot, mint a saját anyám…
Így aztán nem csoda, ha az apró jelzéseim elszaporodnak: zárt ajtók, falnak fordított tükrök, fejre húzott pokrócos embriópózos alvás a fal felé. Mindeközben erőltetem magamból a jókedv, a magabiztosság és a vasakarat sugarait. Próbálok menekülni a hobbimba, de azt se sok kedvvel csinálom mostanság újfent. Ennek van egy háttérpontja is, ami a maradék lelkesedésem is sikeresen derékba törte – erről pedig jobb, ha az érintettek tudnak többet és pontosat: FFnF, Andusia és én. Most meg ezek a problémák együttesen, amihez két személyes is csatlakozott. Az egyik, amihez rendkívüli önuralom kellett, nehogy megszaladjon a kezem és a végén valaki(k) torkán kössön ki. A másikat pedig egy filmalkotással és egy híressé vált filmes mondattal tudnék körülírni. A filmalkotás Kevin Smith egyetlen családi dráma-vígjátéka, aminek az első 20 perce a mai napig képes taccsra vágni, a mondat pedig emígyen szól: “Bennem nincs vívódás.” Egy vonulat közös a kettőben, az a kapocs – és már ezzel is túl sokat mondtam.
Próbálok önterápiázni, mantrázni meg miegyéb kutyafaszát művelni, hogy valamivel jobban érezzem magam egy összehányt kukásvödörnél – mert jelenleg nem tartom magam többre, nagyobb szinten. Néha azt kívánom, hogy bár ne lenne semmi gondom, de ehhez vagy az élet megszűnése kell, ami a saját elveimmel megy szembe vagy egy részleges amnézia, ami a személyiségem törölné egy időre, ahogy Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüzének főszereplőjénél, elbeszélőjénél esett meg. És persze az olvasmányaim sem épp vidámak, jelenleg: Coelho Veronika meg akar halni, Dazai Többé nem ember és Lovecraft egy-egy novellája. Viszont másra nincs ingerem se – a legtöbb tervezett olvasmányomba is belefogtam és letettem, hogy erre nincs most hangulatom.
Záró akkordnak a bejegyzésemül pedig álljon ez:
Sötéttel jelöltem mindent,

Ami öl, ami sajog, ami fáj, 

Életem térképén elolvadt a hó,

És koromfekete lett a táj.

(Ady Endre)

Pár feltépett seb” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Jó mozgalmas féléved volt. Nálunk SZTE-n is elég gyakran van hatalmas fejetlenség. Tanulmányi Osztályról gyakran átzavarnak a Hallgatói Szolgáltató Irodába, ahonnan visszaküldenek a TO-ra. Vagy ha épp nem HSZI-re küldenek, akkor a a Tanulmányi Hivatal vezetőjéhez, vagy a Tanulmányi Bizottság vezetőjéhez, vagy annak helyetteséhez, vagy csak egyszerűen ráfogják, hogy fingjuk sincs, és ez a legőszintébb válasz, amit elő tudnak varázsolni. Mert valójában az egyszeri hallgatónak az az érzése, hogy ezek a fizetésért meg a pasziánszért járnak oda dolgozni.

  2. Rá se ránts, mikor meghúztak, akkor én se törődtem vele, tudomásul kell venni, hogy ez része a felsőoktatásnak, akinek nem volt része benne, az nem tudhatja, hogy milyen is ez.

    Lehet, hogy kicsit elcsépelten hangzik, de ha tudok segíteni bármiben, akkor szólj…

  3. Én is leszarom, hogy elhasaltam, de önmagában nem ez fáj, hanem ami utána jött, a jogtalan meghurcolgatás itthon. Mondjuk mióta egy kisebb balhét vertem ki ekörül, azóta csillapodtak a kedélyek, nem nagyon jön szóba, hogy a “nem tanultál” vád… Hát ilyen előzménnyel még szép, hogy nem tanultam, nem is tudtam volna. Egyik követte dolog követte a másikat az egyetemi dolgokban, nem volt rá időm és még pihenni is kell (mert a fansub se mindig pihentető, csak amikor formázod azt, amit le is lektoráltak, azzal el tudok szórakozni).

  4. Ja, tényleg mozgalmas és szívesen fellógatnám azt, aki így találta ki az egész rendszerét ennek (főleg a Tanulmányi Hivatalunk felépítését – a TáTK-on ezzel szemben minden szaknak saját előadója van, ami ügyintézésre szánt idő tekintetében látványos különbséget produkál). Mert ha tényleg a fizuért és a passziánszért járnak a TáTK-on az ELTE-sek, akkor ők tényleg ki is tesznek magukért legalább, mert nem volt rossz érzésem velük kapcsolatban, szemben a BTK-sokhoz, akik a rendszer miatt meg rendszeresen dugig vannak a melóval…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s