filozófia · gondolatvihar · könyv · vallás

Ostorcsapás a vallásra: Az antikrisztus

Az elmúlt 3-4 hétben több filozófiát olvastam, mint eddigi egész életem során összesen. Kezdve Kierkegaard A szorongás fogalma című művével, valamint Nietzsche A tragédia születése munkájával. Ezt a kettőt kötelező jelleggel vettem a kézbe, lévén szabad kredites órák tananyagai voltak. Ez utóbbit elemző órán többször szóba került a lassan megbomló elméjű filozófus műve, ami töredékes jellegében maradt ránk, viszont így könnyebben emészthetőek a gondolatsorai (a tartalom azonban attól még ugyanolyan súlyos). Elég sokat kritizált a mű, sokat elemzett is – és gyakran félreértelmezett. Amiről én most szót emelnék, az egy összegzése a helyes értelmezésnek, illetve egy kis plusz gondolat a műhöz.

Az Antikrisztus elleni vádpontok egyike, hogy a hitet, Jézust és a zsidók. Aki ismeri Nietzsche gondolatvilágát, az tudja róla, hogy messze állt az antiszemitizmustól, egyenesen ízléstelenségnek tartotta az ilyen alapú megjegyzéseket. Anyját és testvérét is azért gyűlölte részben, mert ilyen emberek társaságában mutatkoztak, illetve testvére antiszemitához ment feleségül. Jézust se szólja meg különösebben, hiszen azon túl, hogy azt mondja róla, hogy kora hisztérikája volt a megnyilvánulásaival és tetteinek javával, saját magához hasonlítja őt és vissza, keresi a közös pontokat, valamint kijelenti róla, hogy “ő volt az egyetlen igaz keresztény”. Magát a hitet se támadja kimondottan, hanem annak intézményesült formáját, azt a kereszténységet, amit ma ekként illetünk. Akkor mi ellen emel szót? A válasz pár szóban összefoglalható: bármely papság, klérus, egyház. De mivel keresztény kultúrkörben született, így egyértelműen azt tudja csak megszólni, amelyiket egész régóta ismer.
A Biblia maga elég fura tárgy, ha elemezni kezdjük, de több ellentmondást is felfedezhetünk, ha figyelmesen olvassuk és értelmezzük a sorokat. A Genezisben például két teremtéstörténet követi egymást: a jól ismert és előtérbe helyezett oldalborda-történet és az, amikor a férfi és a nő egyszerre jelennek meg. De most kifejezetten nem az Ószövetséget nézzük, hanem az Újtestamentumot. Vegyük Pált, akit Nietzsche is elítél: a rómabeliekhez írt levelében az egyház tanait adja tovább, miszerint mindenki bűnös Ádám óta, azonban Jézus maga ilyet nem említett. Ugyanabban a levelében kimondja, hogy a feljebbvalóknak mivel tartozunk, ellenben Jézus annyit mond: “adjuk meg Istennek azt, ami az Istené és a császárnak azt, ami a császáré”. A korinthosziakhoz írt levele írja, hogy “vessétek ki magatok közül a gonoszt”, ami szembe megy a krisztusi megbocsátás tanaival. De lehetne sorolni az ilyesmit az ő esetében, mint például hogy kvázi-egyházi méltóságokat is állított az ember és az Atya közé, amiről Jézus nem mondott semmit megint csak. Így a páli levelek nem egyebek, mint az egyházi hatalom alappillérei és a jézusi kereszténység tanainak meghazudtolása.
Itt álljunk is meg egy kicsit. Maradjunk az egyház vizein, hogy arról mit mond. Alapvetően a mai egyház istenfogalmát egy elferdített fogalomnak mondja, amit elsőnek a zsidó klérus alkotott és saját történelmüket e köré a hamisított fogalom köré építették ki. Ezt nevezzük ma úgy, hogy Ótestamentum. Krisztus kora klérusának, a farizeusoknak kiforgatásait állította részben helyre és hit helyett egy új gyakorlatot vezetett be, ami aztán, ahogy Nietzsche fogalmaz “a gyengék szeretetvallásává vált”. Jézushoz hasonlóan a szentek legendái is “idegen vonásokkal megterhelve” ismertek. Nietzsche Jézus karakterénél Renant idézi, aki zseniként és hősként írja le, ami erősen távol áll Jézustól.
Krisztus megítélésében Dosztojevszkij A félkegyelmű című műre utal, mikor kimondja róla, hogy idióta volt. Sokan felszisszenhetnek erre, de vegyük számba, hogy az idióta az idiotész görög szóból származik, aminek elsődleges jelentése “egyszerű polgár”, továbbá “laikus, kontár”, valamint a görög városállamok politikájában így nevezték azokat a politizáló hivatalnokokat, akik írni és olvasni se tudtak – ami a törvénykezéshez elengedhetetlen volt. Szóval Jézus nem volt egyéb, mint egy laikus, egy kontár, aki belepiszkított a farizeusok levesébe és mint köztörvényes bűnözőt kereszthalálra ítéltették. Az evangéliumokban a legemberibb karakter Pilátus, aki tudja mi is Jézus, de kénytelen engedni a farizeusok hergelte tömegnek, akik a birkacsorda-effektust használták ki, hogy egy “mentálisan háborodott” illetőt végezzenek ki egy tényleges köztörvényes gyilkos helyett (akinek nem jut eszébe, megsúgom: Barabásról beszélek). A “mosom kezeimet” megnyilvánulás egy engedés volt és egy esetleges lázadás szításának elkerülése. Ellenben máig furának hathat, hogy miért latrokkal együtt feszítették meg. Ennek az oka, hogy az egyenlőséget és a zsidó vallással szemben életigenlő, az “itt és most is, mindenütt és sehol” elveket tanított ez az egyszerű ács. A zsidóvallás ugyanis a transzcendens világba vetett hite és reményei miatt gyakorlatilag lemondott az életről, annak tagadását hirdeti, hogy a túlvilági jólét a cél, nem a mostani, ami szerintük egy átmenet. Jézus ezzel szemben nem beszélt se bűnről, se büntetésről – ezt már a klérus alakította úgy, hogy jövőbeni bíró és ítélkező legyen az emberek lelke felett. Visszatérve, hogy Krisztus hős volt-e? Nem. Nem mások bűnéért halt meg a kereszten –  ami miatt hős lehetne -, ellenben halála egy törést okozott a hívekben, akik ezt az áldozathozó szerepet aggatták rá a tanítóra.

“Ez valóban egy isteni ember volt, >>Isten gyermeke<<.” – mondja a lator. “Ha ezt érzed – válaszolja a Megváltó -, akkor a Paradicsomban vagy, akkor te is Isten gyermeke vagy…” Nem védekezni, nem haragudni, nem tenni felelőssé… Hanem még a rossz embernek sem ellenállni – szeretni őt…

(59. o)

Igazából ezt a mondatot nem a lator, hanem a százados mondja (vö. Luk23,47; Mt27,54; Mk15,39), egy pontatlan idézése a Bibliának, viszont a konklúzión nem sokat változtat. Ellenben a kereszthalál az evangéliumból diszangeliumot csinált. Az áldozathozó szereppel együtt rákerült a fennálló renddel szembeni lázadó jellemvonás, aminek Krisztus valójában szöges ellentéte volt. A félreértések és a félreértelmezések, a hozzáköltések viszont azt eredményezték, hogy a kereszténység elferdült, a zsidó valláshoz hasonlóan magába fordult azzal, hogy várja a második eljövetelét, áthelyezve az életközpontúságot a transzcendentális világba, a túlnaniba, a semmibe. Ez a kifordulás a kiválasztottság érzésének megalomániáját szülte – azt a hatalomvágyat, hogy uralkodjon a tömegek felett, viszont a tömegek meghódításához a félreértelmezett hitnek barbár szokásokra volt szüksége. Hogy uralkodóvá váljon kénytelen volt a korabeli kultuszokkal is engedményeket tennie, átvennie elemeket, amelyek újabb torzulásokat okoztak a tanokban, sőt ne maradjon semmi az eredeti gondolatokból, csak a megalomániás hamisság. Ez ma a keresztény egyház és az abból kinőtt összes katolikus ágazat és szekta: a protestánsoktól kezdve az amishokon át, a mormonokon keresztül a jehovistákig – mind ebben a tévhitben lézengenek, és akkor már értjük a lelkipásztor és a nyáj képek maró, savas szájízét, aminek miséken való használata talán a legdurvább önirónia, amivel elő lehet huzakodni. De nem csak a katolikus irányzatok, hanem az iszlám is: Mohamed mit vett át az Újtestamentumból? A páli tanokat, a nyájvezetést, tömeghergelést, a klerikus elnyomás eszközeit.
Mi következik ebből? Az, hogy jól tesszük, ha kesztyűt húzunk, amikor az Újtestamentumot olvassuk. Ennyi tisztátlanság közelsége csaknem kényszerít is rá.
(79.o)
Nietzsche ezáltal megveti a Biblia mai szövegezését, amire még én is egy igazán találó képpel élhetek: ha tényleg lesz második eljövetel, az nem fog másból állni, minthogy széttép egy Bibliát és utána alaposan megtapossa, de ezen kívül más ítéletet nem fog hozni. Talán nem elégséges elégszer mondogatni Madáchtól Az Ember tragédiáját, ami mindig az eszmék, a hitek a gyakorlatok megromlását mutatja be, ahogy a történelem különböző koraiban és helyein mi indult el, mivé alakult a korábban megismert új gondolat vagy menekvési mód (pl. a római hedonizmus vagy napjaink kora után az utópikus (vagy inkább disztópikus) menekvés, az űr jelenet). Sajnálatos, vagy nem sajnálatos módon a kereszténység is átesett régen ezen a bukkanón, nem is egyszer. Az egyházat csak egy alapos, gyökeres reformmal lehetne azzá tenni, aminek lennie kéne – erre viszont egyetlen pápa sem bír elégséges hatalommal, köszönhetően a többségi klérusnak.
Az egyházat magát a fényűzés, a borprédikáció és vízivás okán gyűlöltem eddig, az íráshoz képest a gyakorlatban mi van, plusz egyes papok mise alatti politizálása miatt – az írással viszont úgy voltam, hogy erkölcsi és emberi tanokat elfogadok, a többit ignorálom. Bizonyos felekezetekkel eddig is megvolt a bajom, ezzel kapcsolatban pedig semmi se változott. Az írás szempontjából elég kétkedve tudom fogadni a dolgok nagyját, amit magába foglal, tanítani akar, bár a magam hite is azt mondja, amit eredetileg is mondott Jézus az emberekkel kapcsolatban – ezen pedig nem esett folt. Az első 30-35 oldal sok újat nem mondott Az Antikrisztusból, viszont onnantól időnként úgy éreztem, hogy széthasad a fejem az új információktól. Megerősítette a gyűlöletem az intézményesített hittel és a klérus iránt és segített tisztán látni Krisztus eredeti tanait, bár ettől még nem fogom visszavenni a keresztséget. Mert ami már évszázadok óta romlott, az már romlott is fog maradni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s