fansub · gondolatvihar · személyes

A fansubber lelkének mocsármocska

Lehet a következő bejegyzésemmel sokan nem fognak egyetérteni, de nem is várom el. Akik ismernek, azok tudják, hogy mostanság (úgy pár hónapja) kényszerből, muszájból űzöm még ezt a nem éppen hálás ipart. Az a lassan négy év, amit lehúztam, mondjuk úgy elég mozgalmas volt a magam szemszögéből. Lehet nem olyan mozgalmas, mint másoké, akik régebb óta jobban benne vannak ebben a buliban, de hogy neveket is említsek, akkor FFnF és Andusia mellett Kagamin, Ranma, Zwill… szóval nem úgy, mint az övéké, de valahol igen, legalábbis úgy érzem. Az elmúlt négy évben ért ebben a hobbiban hideg-meleg, öröm-bánat, összebratyizás és összezördülés egyaránt. De miért is vetem most mindezt “papírra”? Mert már ki kívánkozott belőlem… Kikívánkozott, hogy bár még elég determináltnak tűnök, akit valami még hajt, valójában hónapok óta a legszívesebben tennék magasról az egészre. Nem akkor volt az első kiugrási kísérletem…

Annak idején azért kezdtem el feliratozni, majd félévvel rá mangát szerkeszteni, végül háromnegyed év után a visual novelek fordításával is foglalkozni, mert hajtott valami. Egy év sem telt el, de már háromfelé nyújtózkodtam. Hajtott a gyakorlás vágya, hogy a nyelvvizsga könnyedén mehessen. A belekezdés évfordulójára meg is lett. Az eredeti terveimben az volt, hogy akkor be is fejezem, azonban történt egy s más, ami miatt mégis maradtam.
Talán az egyik jelentős vízválasztó a 2010-es fansub sztrájk volt, amiben magam is részt vettem az akkor szinte csak magamból álló csapatból. Aki emlékszik arra, mi is volt, jól tudja mi váltotta ki a fordítók haragját. Addig nekem úgy tűnt, még nagyon az elején, hogy nincs igazi összefogás, gyakoriak a viták, harcok az etikett topikban. Több fordítóval is ekkor ismerkedtem össze…
Ősszel viszont megelégeltem az egészet, abba akartam hagyni. Akkor mások rántottak vissza az akkori szezon küszöbén. Magyar fordítók és nézők, de külföldről is érkeztek kérőlevelek, hogy ne. Az utólagos visszaemlékezésem nyomán elmondható, hogy jól tettem, hogy nem léptem el a dologtól és még “friss húsként” gyorsan tudtam egy célt kitűzni magamnak, újonnan. Egy ideát, egy eszmét, hogy miért is csinálom, azonban ez mára megsárgult, elfoszlott – már nem látom úgy, ahogy akkor.
Aztán maradtam az élen, ésszel próbáltam vezetgetni a csapatot, ami sokszor akadályokba ütközött, de valahogy mindig leküzdtük. Közben az eszme fokozatosan elhalványult, tarthatatlanná vált… Akkor ismertem meg valakit, aki képes volt megújítani ezt az elgondolást. Nem kellett sok idő, hogy utána olyan hatás érjen, ami miatt már a rég dédelgetett kilépésem meg is valósuljon. Igen, körülbelül azzal egy időben kezdtem el gondolkodni a hobbi abbahagyásán, mikor megismertem. Aztán mikor bejelentettem a kis berekben, hogy vége, visszatáncoltattak. Azóta morogva gondolok vissza, hogy hagytam magam meggyőzni azzal, hogy szétesik nélkülem az egész csapat. Azóta kellett jópofiznom, amit nem igen lehetett sokáig fenntartani, főleg az őszi feszült időkben. Mindenki türelemre intett, mikor pont hogy az elfogyott már. Nem érdekelt az egész, mégis szerepet kellett játszanom… Ezzel együtt megfelelni minden lehetséges elvárásnak – ami miatt most  egy belső levelezés kapcsán január végén egy paraszthajszálon múlott hogy ne szakadjon el már a cérna.
Ugyanis menet közben rájöttem, hogy odáig mást se csináltam éveken keresztül, minthogy mások elvárásainak megfeleltem vagy igyekeztem megfelelni. Volt olyan idő, mikor napjában többször kaptam meg otthon, hogy “jóval többet várok tőled”, mikor amúgy se voltam a legjobb formámban és még ezzel idegesítenek mellette. Mert akkor úgy érzem, hogy az az idő, amit belefeccöltem eleve hiába volt, s vele együtt az egész miskulancia is, amivel foglalkozom – legyen szó vizsgáról, amire napokat tanultam, vagy egy direkt, puszta elvből átvirrasztott éjszakáról, hogy valamit megcsináljak az éppen akkor tőlem legjobban kitelő módon… miközben a háttérben még Isten se tudja mi mindennel szenvedek.
És most volt egy újabb pillanat, amikor ha nem higgadok le rögtön attól, hogy rám írt valaki egy apró, de jó hírrel, egész biztos asztalos borítottam volna fel mindent, amin eddig ügyködtem. Frusztrál a dolog, hogy be vagyok kényszerítve, hogy csináljam tovább, ahogy frusztrál az is, hogy gyakran magasról tojnak a véleményemre, prognózisaimra, mert mindenki olyan individualista barom, hogy orkánnal szembe akar pisálni juszt is. De mégis verem az életet másokba, rugdalom a motort a haladásért és gyakran a hála a nagy “muszájból főnök” helyzetre olyannyira minimális, hogy már-már elenyésző. És így, olyan nyomós ok, jó cél nélkül, hogy miért is kéne ezt még csinálnom, igen erősen veszélyes. Nem seggnyalásra vágyom, a minimum emberiességgel is beérem, vagy azzal, ha tud olyat nyújtani, mutatni (célt, gondolatot, eszmét, anyám tyúkját… bármit), ami túllép a “mert”, a “csak” és más hasonszőrű válaszokon arra, hogy minek folytassam.
Ugyanakkor szeretnék kilépni a félemberi érzés árnyékából, de ez önerőből nem fog menni. És az ezzel kapcsolatos problémáim visszamenőlegesen, jelenlegi folyamataiban és az újfent indulók egyaránt gyötörnek. Ennek pedig hosszú és mocskosabb sztorija/háttere van… 
Szóval lényegében elmondható: a f@szom kivan mindennel. Remélem a szczecini hideg kellően el fog lazítani. 

A fansubber lelkének mocsármocska” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. /Nna, első írásom elveszett, mert rossz fiókot választottam ki (azt hittem, még van a wordpressem, de már letörölték, szerintem)/

    Ugyanazt tudom írni, amit eddig is: ha már nem bírod tovább, akkor szerintem nincs értelme visszatartani téged. Én legalábbis nem foglak, akármennyire is nyavalygok eleinte, az csak a személyiségemmel jár 😀
    Ez a te életed, te döntöd el, hogy mit kezdesz vele. Ha ki akarsz lépni, csak szólj, az egy orbitális baromság, hogy szétoszlana a csapat, mert én például, amit csak lehet, összefogva tartanék belőle, hogy legalább a tiszteletedre megmaradhassunk a neved alatt és dolgozzunk, amíg bírjuk, te pedig Dai-samahoz hasonlóan tiszteletbeli Kapitány lennél – már persze csak ha nincs ellene kifogásod 🙂
    Én még kezdő vagyok, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy évek múlva valamikor nekem is hasonlóképp elegem lesz belőle. A fansubberkedés nem olyan, amit robotként lehet űzni életvégig, már csak azért sem, mert az élet megy tovább.

    Möri

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s