adaptáció · ajánló · dráma · film · háborús · tragédia

10 ajánlott háborús film az 1990 utáni időkből

A házi DVD-készlet igen terjedelmes, így jöhet az új adag. Ezúttal az 1990 után készült háborús filmekkel, mivel ennél szabtam meg a klasszikusság határát. Mivel a klasszikusoknál nekem még a top 20 is kevés, amit ajánlani tudnék, így ott nem volt kifejezett sorrendiség. Most viszont van: ez pedig elég személyes összeállítás, hogy melyik tetszik jobban. Most a sorrend fordított lesz, mivel van +2 olyan is, amit mellékesben ajánlok már a témájuk miatt is, plusz pár kiegészítő megjegyzés, hogy gyakran visszatérő nevek esetében mi is az orbitálisan nagy hiba, ami miatt nem veszem őket még “kedvenc” vagy “jó” számba. Külön listát most nem kaptok, bár tudnék mit írni…

1)  Az őrület határán (1998; The Thin Red Line; 170 perc)
Az őrület határán című film akkor készült, mint a Ryan közlegény megmentése, ám a hét Oscar-díj jelölésből egyet se kapott meg a Ryannal szemben. A döntés szépséghibája, hogy míg a Ryan egy 3 órás követése egy hadseregbeli szokásnak, a lehető legrosszabb felosztásban (félóra eyecandy, 2 óra unalom, félóra jóság), addig Az őrület határán végig pattanásig feszült, ugyanis kemény katonapszichológiát alkalmaz a Csendes-óceán egyik pokoli csatájából. A történet 1942-ben játszódik Guadalcanalon. Az amerikai tengerészgyalogosok első partraszállásától kezdve követjük végig a csatát, amelyet hetekig vívtak a szigetért. A film segít megérteni a csendes-óceáni térségről szóló háborús dokumentumfilmek minduntalan visszatérő egyik sorát a veteránok szájából: “Ha egyszer meghalok és felkerülök az Isten színe elé, azt mondom neki, hogy újat már nem tartogathat nekem, mert megjártam a poklot.” Ugyanez elmondható szinte bármelyik nagyobb csatára, mint Iwo Jima, Peleliu, Okinawa vagy Tarawa…
2)  Az elitalakulat (2001; Band of Brothers; 705 perc)
Úgy éreztem igazságtalan lenne kihagyni ezt a TV-minisorozatot, ami az amerikai 101. légideszantosok történetét dolgozza fel Normandiától az európai győzelem napjáig (kitérve mellette kicsit a kiképzésükre is), azon belül is főként a D-, az E- és az F-századokét. A Stephen E. Ambrose, amerikai történész dokumentumregényéből készült 10 részes minisorozat élvezetes alkotás, ami még a fia által írt Pacific sorozatát is lenyomja (az apuci könyve pedig még a fiú könyvére is jobban ráver – mind szerkesztésében, mind stílusában).
3)  Levelek Ivo Dzsimáról (2006; Letters from Iwo Jima; 141 perc)
A film alapja Kakehasi Kumiko Szomorú hősi halál című dokumentumregénye, ami Kuribayashi tábornok otthonra írt levelezéseit, szemtanúk elbeszéléseiből és katonai jegyzőkönyvekből állított össze. A könyv érdekessége továbbá, hogy olyan, mintha egy oknyomozó újságíró kutatását olvasnánk: minél előrébb haladunk, annál mélyebben és mélyebben ismerjük meg a “főszereplőt”. A film is hasonló módon épül fel, nagy hangsúlyt fektet a háttérre, de magát a csatákat se hanyagolja el. Kétséget kizáróan meglepő, hogy az IMDb tagjai még jobbra is értékelték a Flag of our Fathers (A dicsőség zászlaja) testvérfilmjétől, amit szintén Clint Eastwood rendezett. Érdemes azt is megtekinteni, hogy mindkét szemszögből megismerjük ezt a csatát.
4)  A sólyom végveszélyben (2001; Black Hawk Down; 144 perc)
A feldolgozott probléma a mai napig aktuális. Ki mit emel ki: Amerika világcsendőrségi álmát, amit a koreai-háború óta folytat, többnyire sikertelenül vagy az afrikai diktátorok és népháborúk, a térség jelen mivoltában kezelhetetlenségének kérdését. Akár melyiket nézzük, gyakorlatilag egyre jutunk az 1993-as eseményeket feldolgozó filmen, ahol 123 amerikai elitkatonát kegyetlenül megszorongatott a szomáliai milícia.
5)  A bukás – Hitler utolsó napjai (2004; Der Untergang; 156 perc)
Erre a filmre sokan mondják, hogy eredeti német hanggal jobb, bár szerintem a szinkron se sikerült rosszul. A film érdekessége, hogy a németek most először merték vászonra vinni az egykori diktátor képét, akit Bruno Ganz alakít. És jobban, mint Anthony Hopkins a Bunker című filmben – ugyanis a neves színész az 1981-es filmben egyet nem tudott rendesen megragadni: a végnapjaiban hisztérikusan viselkedő Hitler temperamentumát, ehelyett egy félénk angol úriemberként ábrázolja jobbára. Ganz úr viszont remekül viszi filmre a dühöngéseket és a parancsolgató hangnemét, amit olykor az archív felvételekről megismerhetünk.
6)  Soha többé háborút! (2001; To End All Wars; 125 perc)
A filmet úgyis nevezhetném, hogy a Híd a Kwai-folyón igaz története. Az Ernest Gordon könyvéből adaptált mozifilm a japán fogolytáborok valóságába vezet el minket, úgy, ahogy a Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! se tette. A könyörtelen valóság, ahogy egyedül A Bushido lovagjai című könyv mutathatta be. A történetünk Szingapúr elestével nyit és egészen a felszabadításig tart.
7) Sztálingrád (1993; Stalingrad; 134 perc)
A neves város, amiért az oroszok mindent megtettek, hogy visszaszerezzék. Sztálin maga sutba dobta a Neptun-hadműveletet is, ami százezrek életét kímélhette volna meg, csak azért, hogy ez az ő nevét viselő iparváros propaganda okokból megmaradjon. A film a németek szemszögéből mutatja be a történetek egy részét (sajnálatos módon a kannibalizmust mellőzi a történetből). A témát az oroszok szempontjából az Ellenség a kapuknál mutatja be, ami remekül indít, majd a közepétől kezdve vesz egy érdekes irányt, amit nem igazán kellett volna, ellenben a mesterlövészek párbaja végig képes fenntartani az érdeklődést. A romantikus szál abban hazavágta a történetet, nem igazán kellett volna bele.
8) A zongorista (2002; The Pianist; 150 perc)
A lengyel zsidóságról és a varsói gettóról szóló egyik epikus mű, Roman Polanski rendezésében. A történet annyiban lett kedvenc, hogy a gettó falain belülre is bepillanthattunk, hogy milyen atrocitások érték a polgári lakosságot és a gettóbelieket az orosz “felszabadításig”. Hasonló történet a Schindler listája, ami szintén nem rossz mű, bár erős ferdítések vannak annak történetében – elsődlegesen az európai vérhasjárvány hiánya, a sokat emlegetett holokauszt hamis képe. Ez utóbbi szempontból A zongorista sem tökéletes mű, viszont kellőképp megrázó.
9)  Felkavar a szél (2006; The Wind That Shakes the Barley; 127 perc)
Az 1920-as évekbe kalauzol el minket a film, egyenesen Írországba, ahol az angol megszállás még tart. Katolikus írek utálják a protestáns angolokat, akik elnyomókként uralkodnak a földjeik felett. Egy marék ember megelégeli és igen hamar országos ellenállást robbantanak ki. Egy testvérpár és környezetük történetén kívül megismerhetjük az IRA szervezet alakulásának történetét is.
10)  Az élők és a holtak (2007; Zivi i mrtvi; 87 perc)
A történet két szálon fut: egyszer a ’40-es években és egyszer a ’90-es évek derekán. Mindkét szál egy-egy szakaszt követ végig: egy németek vezette partizánvadász osztagot és pár horvát katonát, akik a délszláv háború kitörésének kezdetén haza akarnak jutni Boszniából. A két osztag bár időben, s valamelyest térben is távol van egymáshoz, szálaik azonban mégis találkoznak… Mindkét szakasz az életben maradásukért kezd el vívni.
+1)  Katyn (2007; 122 perc)
Annak idején az egész keleti blokkban tabutéma volt erről beszélni. Mi is volt Katyn? A rendező az apjának és annak bajtársainak állít emléket a filmmel, amit azóta se Németországban, se Oroszországban, se Amerikában nem mutathattak be. Katyn olyan a lengyeleknek, mint nekünk Trianon: egy nemzeti katasztrófa. Csak míg nekünk területünk 2/3-át csatolták el, nekik az értelmiségi réteget fejezték. Továbbá, ami közös a két dologban: egyiket se sikerült kiheverni, mindkettőt szindrómának is adja a nevet. A film ennek az eseménynek állít hű emléket.
+2) Háborús bűnök (2005; War Crimes; 82 perc)
A film koránt sem olyan rossz, mint ahogy az IMDb értékelés mutatja, azonban hébe-hóba egyszer meg lehet nézni. A délszláv háborúban néhány angol egyetemista üldözését követhetjük végig, akik szemtanúi lesznek egy a szerbek által végzett mészárlásnak, amikről felvételeket is készítettek. A szerbek végig üldözik, majd a bosnyákok segítik meg őket, hogy a világnyilvánosság elé tárhassák az esetet.
Nem ajánlott háborús témájú filmek:
Pearl Harbor – Az égi háború (2001; Pearl Harbor; 183 perc)
Tipikus Michael Bay film, aminek egyetlen értékelhető része a remekül kidolgozott Pearl Harbor-i rajtaütés jelenetei. Azon túl a film egy romantikus maszlag, ami mellőzi a háborús témák fontosságát és pökhendi nacionalizmussal, álpatriotizmussal párosítja azt, jelentősen ferdítve a tényeken. Ténnyé teszi a rajtaütést, de nem fejti ki az okait, sőt elhallgatja, majd a film végén a kicsinyes bosszúval foglalkozik, a Doolittle-hadművelettel. Szóval a film nagyon jól leírja a mai amerikai mentalitást.
Sorstalanság (2005; 140 perc)
Tömény 140 perc unalom, műdráma, szenvedés és hazugság – így tudnám jellemezni az utóbbi évek egyik legnagyobb visszhangot kapó magyar történelmi és háborús témájú filmjét. Hasonló hazugságot talán csak a Vespa című nagy játék- és A rasszizmus szívás című reklámfilmek voltak képesek kitermelni magukból. Szerény véleményem szerint a filmnek nem lett volna akkora visszhangja, ha nem Magyarország egyetlen Nobel-díjas irodalmi művéből készül, amit eleve nehéz adaptálni. Arról már ne is beszéljünk, hogy maga a könyv is merő szutyok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s