anime · filozófia · irodalom · könyv · kritika · vallás

Az utolsó egyszarvú

Újabb könyvről lesz szó most, méghozzá Peter S. Beagle egyik művéről, amit sajnos hazánkban kevéssé ismernek. A borító ne tévesszen meg senkit, nem gyermekmesét kapunk. Ezt a hülyeséget sajnos a koprodukciós anime DVD-nél sajnos ellőtték: a rajzolástól a kisebb gyereket a frász kerülgetné, nem beszélve a komor, sötét ábrázolási formákról, a gyakran kissé horrorszerű részletektől, főleg ami Fortuna anyó vándorcirkuszát, a hárpiát vagy éppen a Vörös Bikát illeti. Gyerekkoromban, 5-6 évesen szerettem, s akkor még nem értettem mi minden húzódik a háttérben. A könyv most pótolta a hiányosságot. Az olvasása előtt és után egyaránt megnéztem megint a filmet.
A könyv a világunkban maradt utolsó egyszarvú kalandját meséli el. Az emberek már nem igazán hisznek a létezésükben, ezért sokan úgy hiszik, hogy kipusztultak. S aki nem hisz az egyszarvúakban, az nem lát mást, csak egy szépséges fehér kancát. Ezért elindul megkeresni az övéit, egy pillangó szavaitól vezérelve Haggard király udvara felé, hátha léteznek még. Kelletlenül vág neki az útnak, elhagyva az erdejét, ahol a tavasz örökké tart. Útja során be akarják fogni, majd egy éjszaka az útszélén Fortuna anyó varázslatától megbénítva befogják egy vándorcirkuszba. A vándorcirkuszban mindenféle állat van: sárkány, mantikór, a Világkígyó, az idő asszonya, Éli… mind illuzionista bűbájjal sújtott szerencsétlen vad. Kivéve őt és a hárpiát, az egyetlenek, akik az igazsággal megtörhetik a varázst. Az egyszarvún segít a magát nagy varázslónak valló Schmendrick, aki igazából képtelen bármi komolyat is varázsolni. Megfogadja neki, hogy segít neki eljutni Haggard udvarába, s a Vörös Bikához…
A történet innentől kezdve kezd el különbözni a két médium közt: a könyvben egy jólétet élvező városból viszik el Schmendricket a martalócok, míg az animében az útfélről szedik össze. Így kerül Cully kapitány elé, aki meglehetősen érdekes teóriát vall a meséről és az igazságról, ami gyakran visszaköszön más szereplők szavaiban is. Hogy ők a valóság, minden más csak mese. Többek közt Robin Hood is, aki a mi világunkban tényleg létezett nemesből lett bandita volt. Ezzel azt a hatást kelti, mintha a könyv egy ablak lenne egy másik világra, ahol az ő olvasmányaik a fikció.
Ugyancsak hiányzott az animéből az érzelmek ábrázolása, mint mikor Molly Grue csak úgy megérinti az egyszarvút, miközben (az egyébként halhatatlan) Schmendrick meg se érinthette, ami miatt a varázsló neheztelt is az asszonyra. Egy másik kimaradt jelenet, mikor elérnek Hagsgate városához, amelyről az a hír járja, hogy vérfarkasok és vámpírok lakják. Mint kiderül, a városon is, ahogy Haggard várán is, átok ül. Noha élvezik a bőségüket, boldogtalanok. A Haggard várát megátkozó boszorkány őket is megátkozta, hogy közülük lesz majd valaki, aki elpusztítja Haggardot, a várát, s vele együtt Hagsgate-t. Innentől kezdve a városban egy gyermek sem született, egy idegent se láttak szívesen. Így szereznek tudomást Haggard különc szokásáról (mindent összeszed az útról, illetve néha éjjel járja az utcákat), illetve a hercegről Lear-ről (magyarítva Lír, könyvben és feliratban egyaránt). Ami azért furcsa, mert Haggardnak nincs családja, s saját állítása szerint Lear az unokaöccse.
Miután elhagyják Hagsgate-t, megkísérlik megölni őket, aminek az lesz a folyománya, hogy az orgyilkosok elmenekülnek: a Vörös Bika megjelent, s üldözőbe vette az egyszarvút. Schmendrick végső elkeseredésében fiatal lánnyá változtatja az egyszarvút, s így mennek el a várba…
S innentől kezdve kezdenek el pörögni az események: Haggard meglepően mindenről tud, képtelen őt bármi is boldoggá tenni, s ami nem teszi őt boldoggá, attól ő megszabadul. Mágus, fegyverhordozó, cselédek, bútorok… neki teljesen mindegy. Egyetlen öröme van: a tenger, ahova a Vörös Bika az egyszarvúkat űzte. Ráadásul az idő is sürgeti őket: a Lady Amaltheának nevezett egyszarú lassan kezdi elfeledni kicsoda is ő és egyre jobban halandó lesz.
A könyv meglehetősen sokrétűen dolgozza fel a hit hatalmáról szóló kérdéseket, valamint pszichológiai és filozófiai témákat is megpedz, amibe már magunknak beleásni magunkat. Többek közt, hogy mi tesz minket boldoggá? Mi maga a boldogság? Tényleg hihetünk a szemünknek, vagy a szívünkkel is látni kell dolgokat? Azok vagyunk-e, aminek mondanak minket?
Végeredményben a könyvhöz képest a rajzolt film egy gyenge alkotás lett, ami némiképp van csak köszönőviszonyban az eredeti tartalommal. Nem csak megvágva, de lebutítva is. Körülbelül 45-60 perccel meg lehetett volna toldani még a játékidőt, kicsit változtatni a rendezésen, olykor pedig az operatőri munkán is, s akkor egy méltó utód született volna belőle.
A háttéranyaghoz szerintem sokat hozzáfűzni nem érdemes: a középkori és ókori mítoszokra és toposzokra építkezik, azonban minden felmerülő dolgot, amit érint, kifejt. Mintha csak készült volna az író, hogy a soron következő generáció egyre jobban elbutul a fluoridos víztől.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s